nappalok és éjszakák

19

Apa kórházi szobájában ültünk, mindenki maga elé bámult, egy szó sem hagyta el a szánkat. A levegőben tapintható volt a feszültség, mindenkit elárasztott az idegesség és ezt a némaságával próbálta ellensúlyozni.

A falak sápadt színe most még lehangolóbb volt, mint valaha. Az eső folyamatos kopogása az ablaküvegen csak mégjobban fokozta az aggodalmunkat.

Anya falfehér volt, Cole folyamatosan ficánkolt a székében, a lába megállás nélkül rugózott, Apa tűnt egyedül valamelyest nyugodtnak. De ez inkább ijesztő volt, mintsem megnyugtató.

Az arcán egy békés, bár valamelyest üres mosoly terült el, ám a szemei folyamatosan cikáztak a szobában. Mindent magába szívott, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy lehetősége van itt lenni.

Anya ott ült az ágya mellett, a kezeik összekulcsolódtak, úgy szorították egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom, a búcsú pillanata. Elvesztek egymás szemében, Apa ajkain ugyanaz a halvány mosoly játszott, Anya pedig a könnyekkel küzdött, a szemei vörösek voltak.

Mindenki azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz, de mi mást is lehetne mondani egy ilyen helyzetben? Nem maradt nekünk más, csak a remény.

Az elmúlt napok kórházi látogatásai alatt rájöttem, hogy ilyenkor a tehetetlenség a legrosszabb. Az események kimenetele már a mi hatáskörünkön kívül van, nem tehetünk semmit sem azért, hogy Apa meggyógyuljon, ez már nem rajtunk múlik. Ezért olyan borzalmas a műtő ajtaja előtt ülni.

Hasonló érzés amikor, a bűnöző várja az ítéletét. Csak Apa nem a saját hibái miatt került ide.

A kórház fényei elárasztották a folyosót, még hidegebbé varázsolták az amúgyis természetellenesen tiszta környezetet. Anya ült Cole és köztem, mindketten átkaroltuk, próbáltunk neki támaszt nyújtani, de ez nehezebb feladat volt, mint amilyennek tűnik.

Még sosem láttam Anyát ennyire szétesettnek. Megijesztett, de teljes mértékben megértettem a viselkedését. Apával élte le a fele életét, és a jövőjét is vele tervezte el. Az egész lényének szerves része volt, most pedig meg van a lehetősége, hogy egyedül marad.

Egyedül...

Aiden-nel azóta nem beszéltem. Egyedül voltam, most nem volt mellettem, hogy kirángasson abból a feketeségből, amibe olyan egyszerű volt belezuhanni. Jó lett volna, ha mindezt nem egyedül kell végig csinálnom, ha van valaki akire tudom, hogy mindig támaszkodhatok, de az élet nem ilyen.

Aiden-nek hála, ha csak egy szikrányit is, de fel tudtam fogni valamit abból, amin Anya keresztül mehet. 

A fehér falon apró repedések húzodtak meg, végigfutottak egészen a földig, pókháló-módjára hálozták be a kórházat. Nem volt annyira szemmel látható, csak ha az ember sokáig vizsgálgatta az apró vonalakat.

A szemeim akarva-akaratlanul, de ezeket a vonalakat követték oda-vissza, oda-vissza, amíg bele nem szédültem. Belefájdult a fejem a fekete-fehér összevisszaságba, de legalább elvonták a gondolataimat arról, ami éppen az ajtó mögött zajlott.

Féltem. Még sohasem szembesültem a halállal, és elképzelni sem tudtam milyen lenne Apa nélkül a család. Nem tudtam felfogni se, hogy minden az orvosokon múlik, és tényleg elveszíthetem. Ahányszor beleékelte magát ez az ötlet a fejembe, mindig úgy éreztem mintha valaki szorongatná a szívem, és kiszállna a levegő a mellkasomból, de gondolatok nem voltak bennem, csak érzések tömkelege.

Most is ez történt. Bábu módjára ültem, izzadt tenyerekkel, és vártam.

Nem éreztem az idő múlását, minden összefolyt, az órák akár évek is lehettek volna, nem tudtam különbséget tenni.

Amikor az orvosok megérkezését csak annyiból érzékeltem, hogy Anya keze eltűnt az enyémből.

Azt mondták Apa szervezete rosszul reagált az altatóra, ezért tartott a tervezettnél hosszabb ideig, de összeségében a műtét sikeres volt.

Mindenki megkönnyebült, Anya mellkasáról hatalmas súly esett le, mintha még Cole szemébe is könnyek szöktek volna. Boldogok voltunk, egyfajta kábultban mentünk haza, mintha a több heti aggodalom évekkel ezelőtt lett volna.

De mindez nem tartott sokáig. Másnap reggel hívtak a kórházból. Nem várt komplikációk léptek fel az éjjel. 

Apa nem élte túl.

----------------------------------------------------

Sziasztok!:) Itt a 19. rész! Tudom, hogy rövid, de úgy éreztem, hogy ennek a fejeztnek itt kell véget érnie. Már csak egy vagy két rész van vissza Lucy történetéből, és a végére érünk:))

Elkezdtem egy új történeten dolgozni, már kint van a profilomon, ha érdekel csekkoljátok le, bár az jóval sötétebb témákkal fog foglalkozni, mint ez. Vámpírok, erőszak, vér, de persze lesz benne szerelmi szál is:D