nappalok és éjszakák

07

 - Sophie, kérhetek egy szívességet? - kérdeztem, nem tudva hogy közelítsem meg a témát. A kávézón kívűl nem nagyon találkoztunk, nem tudtam mit fog szólni a dologhoz. Attól hogy itt a munkahelyen nagyon jól elhülyéskedünk, teljesen más dolog az, ha valakit elkísérsz egy buliba, ahol egyedül őt ismered.

- Persze, de ma sajnos nem tudok helyetted zárni - fordult felém Soph, miközben a poharakat pakolta fel a polcra.

- Igaziból, az egyik ismerősöm meghívott egy buliba... És esetleg nincs kedved eljönni velem? - tettem fel a kérdést, kissé sután.

- Hát nem is tudom... Nem lenne gáz, ha én is csatlakoznék? Végülis ti mind ismeritek egymást... - válaszolt ő is kissé bizonytalanul.

Láttam rajta, hogy bizonytalan, szóval próbáltam rábeszélni a dologra.

- Dehogyis, én se ismerek sok embert, sőt szinte senkit... Ezért lenne jó, ha legalább te ott lennél velem, mint egy ismerős arc - folytattam. - Aztán ha egyikünknek sem tetszik a buli, lelépünk.

Úgy látszott, hogy a szavaim megnyugtatták, és végül beadta a derekát.

- Jó, akkor benne vagyok -bólintott rá, majd hozzá tette: - Bár nem nagyon voltam még ilyen sulis bulikban.

- Nyugi, én se.. De kiváncsi vagyok.

Sophie-val megbeszéltük a részleteket, mikor és hol találkozunk, és hogy hol lesz a buli. Minél többet beszéltünk róla, annál izgatottabb lettem, reméltem nem lesz kínos az egész. Nem voltam még bulikban, nem tudtam mire számíthatok, aggódtam, hogy ki fogok lógni a tömegből.

Hazafelé sétálva elmerengtem, hogy mennyi minden is történt az utóbbi két hétben. Észrevettem magamon, hogy nem szánok annyi időt a tanulásra, a családra mint azelőtt, és hogy akármennyire is élvezem Aiden társaságát, be kell hogy lássam, ennek leginkább ő volt az oka. Ha nem mellettem volt, akkor a gondolataimban. Mint most is.

Élveztem az esti sétákat. Főleg amikor hazafelé tartottam, éreztem, hogy haladok valamerre. A sötét körülölelt, és az utcai lámpák fénye alatt úgy éreztem, mintha az egész város egy sötét burokban lenne. Senki nem látta a mellette elhaladót, mégis tudta, hogy van ott valaki. A tömeg elárasztotta az utcákat, és sokkal kevésbé éreztem magam egyedül egy forgalmas úton. 

Ahogy Boston utcáit róttam, elárasztott a melankólia, és a forgalmat figyelve azt vettem észre magamon, hogy ebben a pillanatban mindent megadnék egy szál cigarettáért.

A napok hasonló kábulatban teltek, és rájöttem, minél izgatottabban várom a pénteket, az annál lasabban jön el.

Csütörtök reggel a szokásosnál nagyobb lendülettel keltem fel, és ennek tudtam az okát is, ám megpróbáltam még magam előtt is tagadni. Este miközben Collinsékhoz sétáltam, már éreztem magamon, hogy gyorsabban ver a szívem, és hogy akarva vagy akaratlanul, de egy mosoly mindig az arcomra van fagyva.

A kaputlefonból Drake hangja szólt, és invitált be a házba. Amikor beléptem, ő már az ajtóban várt, a tankönyvei az étkezőasztalra már ki voltak készítve. 

- Szia Lucy! - köszöntött egy nagy vigyorral. - Hogy vagy? Add csak a kabátod, elteszem neked - majd mögém lépett, és kisegített a kabátomból.

Meglepett a viselkedése, még soha nem volt velem ilyen előzékeny.

- Köszi - mormogtam a szavakat kissé zavarban, majd a kérdésére válaszolva hozzátettem: - Hát, kicsit fáradtan, hosszú ez a mai nap.

- Ja, nehéz lehet neked munka mellett. - hallattszott a hangján a hitetlenkedés. - Elképzelni sem tudom, hogy bírod. Én még így is alig tudom beosztani az időmet. - tette hozzá csodálkozva.