A Hatake klán 2.~~Életünk Konoha-ban (SZÜNETEL)

A visszatért csapat

(Kakashi)

*3 évvel később­*

Sok minden nem változott a faluban; talán csak annyi, hogy Sayuri és én összeküldöztünk és hivatalosan is már egy pár voltunk. Toki annyira boldog volt, hogy azt se tudta, hogy hozzám vagy Sayuri-hoz menjen örömében, amikor elmeséltük nekik ezt. Anya csak vállat vont és annyit mondott: -"Én tudtam!" – persze végig mosolygót ő is és örült a fejének. Természetesen Minato sensei-nek és Kushina-chan-nak is elmondtam, avagy mondtuk, hiszen ők valamilyen szinten a családom. A sensei gratulált és sok boldogságot kívánt nekünk; de Kushina-chan már egész máshogy mutatta ki a boldogságát. Nyersen és kőkeményen elkezdett minket, pontosabban Sayuri-t felvilágosítani a dolgokról, s emellett engem még meg is fenyegetett, hogy -"Hogyha nem vigyázol erre a virágszálra... kiheréllek, világos? Ne, merd kihasználni!" - Természetesen bólintottam, és őszintén mondom... Sayuri, az életem fénye... Sosem bántanám őt! Ő jelenti nekem a fényt, ahogy én is ő neki. A szörnyű múltunk révén hamar egymásra találtunk, és igaz mindketten féltünk lépni, de a lelkünk mélyén... Tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Most, hogy a kölykök nincsenek, nyugodtan tudtam edzeni a sárkányt, illetve Sayuri-val gyakoroltunk a kombinálást, ami nem mindig sikerült.

*1,5 évvel ezelőtt*

Jó pár hónappal ezelőtt Sayuri megvadult... Elöntötte őt a sötétség és a sárkány testen belül egy ideig veszekedtünk, amíg el nem zárt engem egy burokba. Tudom, hogy nem direkt csinálta... De nem hagyhattam, hogy tomboljon a faluban; éppen ezért olyan erőket kezdtem el mozgatni, amiket eddig még magam sem ismertem, vagy talán még fel sem fogtam. Mindegy... A harcunk vége az lett, hogy Sayuri-t kilöktem a testemből, de sajnos az árnyai az ereimben maradtak, s így, akárcsak anno, Daku... Az árnyak átvették felettem az irányítást. Meglepő módon ezeket már senki sem irányította, mégis erősebbek voltak nálam. Éreztem Sayuri és a legtöbb árny ninja érzését, de legeslegjobban a bánatot, a félelmet és a csalódást, de ezek közül is... Legjobban Sayuri fájdalmait. Nem voltam elég erős, ahhoz, hogy elnyeljem ezeket az árnyakat, így megint hagytam magam, hisz... nincs esélyem; Így történt az is, hogy erőteljesen a földhöz vágtam magam és elkezdtem kárt tenni a tájban és a testemen. Sayuri lesokkolt. Nem akart nekem fájdalmat okozni, mégis szenvedtem... Miatta... S, ahogy ezek tudatosultak benne, úgy kezdett el még jobban összetörni, nekem pedig annál jobban fájt a sötét árnyak kínzása. Úgy tűnik, hogy a testben bent hagyott árnyak reagálnak a használó érzéseire. Sayuri! Nyugodj meg! Nincs semmi baj! – De hasztalan volt. Egyre jobban félt és remegett, nekem pedig annál jobban fájt. Egyre vadabb és kezelhetetlen lettem, mire néhány lánc lekötözött. Felismertem az erejüket... Ez csak is Kushina-chan és Minato sensei lehetett, bár nem tudhattam biztosra, hiszen... a sötétségen kívül nem láttam semmit sem. Egyszer csak újra az a zöld aura, újra az a puha kéz volt a testemen. Ez anya... Meg fog menteni! Az árnyak lenyugodtak bennem; - s, ahogy ezekre gondolok, rájövők, hogy láttok, és arra is, hogy el fogok ájulni. Az utolsó dolog, amire emlékszem az az volt, hogy Sayuri könnyes szemekkel néz felém.

- Nincs semmi komoly sérülése... - hallok egy ismerős, fiatal, lágy és kedves hangot. Sa... Sakura? Gondolkodtam magamban. Itt lennék a kórházban és ő ápolt le? Fasza, biztos kioktat majd, de nem számít! Végre láthatom őt, ennyi hónap után. – Csak kicsit kimerült, és megijedt... Enyhe sokkot mértünk rajta.

- Az én hibám... - hallom Sayuri összetört és remegő hangját. – Nem tudom mi történt velem... Én... Én nem akartam őt bántani! – s a hanglejtéséből ítélve, sír... Miattam... Istenem... Csak tudnám már kinyitni a szemem, de képtelen vagyok!