Hófehér és Skarlátvörös

A herceg titka

A fejem borzasztóan zsibbadt, amikor magamhoz tértem. Lassan felültem és szétnéztem. A falak és az azokon levő képek vörös színekben pompáztak. A szegélyek és a szobrok mind aranyból voltak. A szőnyeg is vörös volt arany szegéllyel, ahogy az ágy is, amelyen ültem. Eleinte elcsodálkoztam, majd rémülten eszméltem rá, hol is vagyok. Mert ha itt minden vörös... akkor csakis a vörös rókák egyik kastélyában lehetek. Ám nem volt időm tovább nézelődni, ki kellett jutnom innen. De az ajtón nem mehettem. Hiszen minden kastélyban, így ebben is kellett legyenek ajtónállók. Az ablakhoz indultam, de ekkor léptek zaja ütötte meg a fülem. Valaki erre tartott. Amilyen gyorsan tudtam átváltoztam és az ágy alá vetődtem. Fogalmam sem volt, hogyan tovább és ez félelemmel töltött el. Az ismeretlen belépett, illata egyáltalán nem hasonlított az otthonoméra. Egy vörös volt. Éreztem pontosan tudja, hol vagyok, amit meg sem próbált leplezni. Egyenesen felém indult, majd járása megváltozott. Átalakult.

Bundája szinte szikrázott, szeme olyan volt, mintha a barna összes árnyalata megbújt volna benne. Míg a fény még érte, borostyánnak tűnt, de ahogy közeledett felém egyre sötétedett. És ekkor kaptam észbe.Határozottan lépett felém, viszont ezenkívül semmilyen más érzelmet nem mutatott. Remegve agyaltam, hogyan tudnék elmenekülni. Elugrottam jobbra, majd hirtelen irányváltással baloldalról ugrottam ki az ágy alól. A hirtelen mozdulat viszont elszédített és mire felemeltem a fejem már előttem állt. Gyorsan kellett volna reagálnom, de megelőzött. Mielőtt akár csak rámordulhattam volna, ő nyakamhoz hajolt. Már azt hittem ennyi volt, elharapja a torkom és vége. Becsuktam a szemem. De ő csak mély levegőt vett és kifújta. Lehelete csiklandozta a nyakam, majd meghallottam, hogy elhátrált tőlem. Döbbenten ültem a földön, mire ő visszaváltozott emberré.

-Meglepődtél, Shaera hercegnő?

-Honnan tudod, ki vagyok? -kérdeztem zavarodottan, még mindig a földön ülve.

-Onnan, hogy már régóta figyellek. -mosolyodott el. Lassan mértem végig, most emberként. Borostás arca komollyá és felnőttessé tette. Szeme fénytől függően, szinte folyamatosan változott, akárcsak míg róka volt. Haja bundájához hasonló vörös volt, bőre halvány barna.

-Hogy érted ezt? -kérdeztem, talán még jobban meglepve, mint eddig.

Ő erre csak kinyújtotta a kezét felém, de nem válaszolt. Kissé tétován elfogadtam, ő pedig felsegített a földről.

-Mondjuk azt, hogy nem a tegnapi volt az első alkalom, hogy figyelmen kívül hagytam népünk törvényeit. Te pedig elég sokat jártál a városban és az erdőkben. És, ha tegnap azok a katonák ellened fordultak, te csak a király lánya lehetsz.

Ekkor jutott eszembe minden, ami tegnap történt. Lassan leültem az ágyra. Gombóc nőtt a torkomban és a sírás fojtogatott.

-Hát valóban igaz? Az apám... -hideg könnyek folytak végig az arcomon, így a kezembe temettem arcomat. Majd éreztem ahogy, a fiú rám terít valamit.

-Sajnálom.

-Miért mentettél meg? És ki vagy te?

-A lángkirályság második hercege vagyok. A nevem Kyel. És, hogy miért az most, jelenleg nem számít. A lényeg, hogy élsz.

Vitatkozni akartam vele, de letettem róla.

-A király tud az ittlétemről? -kérdeztem inkább.

-Nem.

-Akkor jobb, ha mihamarabb átadsz a katonáknak.

-Nem terveztem ilyesmit tenni, legalábbis egyenlőre nem. -mondta komolyan, de most nem nézett rám.

Semmit sem értettem. Miért teszi ezt, ha tudja, hogy veszélyes? Felötlött bennem az is, ha már korábban járt nálunk, akár ő is megölhette volna az apám. De akkor miért mentett meg és miért nem szólt a királynak, hogy itt vagyok? És egyáltalán, hogyan jutott át a katonákon? Egyre több kérdés merült fel bennem, amit megsejthetett, mert hirtelen megszólalt.

-Idővel mindent megmagyarázok, ígérem. De egyenlőre úgy gondolom, jobb, ha itt maradsz és ezt felveszed. -intett a köpeny felé. -A szagod elárulhatja, hogy itt vagy, de így nem fogják érezni. Ha valaki jön, már tudod, hová kell bújnod. És nyugalom, én nem árullak el.

Bólintottam. Majd magam elé meredtem. Nekem már úgyis mindegy volt. Az életem tőle függött és ha valóban nem ő ölte meg az apámat, amit nem igazán hittem, akkor csak egyvalaki tehette. Eddig nem gondoltam volna a nagybátyámról, hogy ilyesmit tesz. De mivel ő következett öröklési sorban apám és énutánam...

Kyel magamra hagyott. Talán úgy gondolta sok mindent kell átgondolnom. Én viszont borzasztó fáradtnak éreztem magam. Mielőtt pedig bármin is elkezdtem volna gondolkodni, álomba merültem.

Megint üldöztek. A sajátjaim. Katonák a kastélyból. Kyel is ott volt. Szembefordult velük, én viszont képtelen voltam megállni. Megcsúsztam a jégen..

Erre riadtam fel. Mélyeket lélegeztem, próbáltam megnyugodni. Majd lépteket halottam az ajtó felől. Nem olyanok voltak, mint Kyel léptei. Gyorsan az ágy alá bújtam a köpennyel együtt. Épp időben, mert nyílt az ajtó. Egy nő lépett be, gondolom egy szolgáló. Jó ideig tengett lengett a szobába, majd mikor elment, kimásztam az ágy alól és láttam, hogy valóban rendet tett. A hercegnek igaza volt, tényleg nem vett észre. Fellélegeztem, de nem voltam teljesen nyugodt. Bár, hogy is lehettem volna. Ebben a helyzetben. Az ablakhoz sétáltam. A távolban láttam a téli erdőt. Borzasztó honvágy fogott el. Megint könnyek fojtogattak. Hátrébb léptem és elfordultam az ablaktól. Inkább a szobát kezdtem alaposabban tanulmányozni. De mindhiába. A fejemben nem volt semmi más csak a téli erdő illata, a ropogó hó érzete a talpam alatt, és egy emlék, apám ölelésének nyugalmáról...

Na hali!

Fhú kereken éjfélre kész is lett a fejezet :D A többi is jön valamikor, de sietek. Ott már Kyel szemszögére is áttérek :)

Puszii ;)