Az örök nyár és az örök tél birodalma. Egy herceg és egy hercegnő.
Shaera hercegnő, már megtalálta a maga helyét a világában. Odáig van a havas erdőkért, a jégvirágokért, és minden lényért, mely itt él. Ám mindez megváltozik. Menekülni kényszerül és...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Shaera:
Keranra néztem, aki a királlyal együtt a válaszomat várta. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
-Ha felséged így kívánja. -egyeztem bele a király szemébe nézve, aki felállt, majd hozzám sétált.
-Örülök, hogy a családunk tagja leszel. -mosolygott rám, amit mérsékelten viszonoztam. -Egyenlőre távozhatsz. Kerannal meg kell beszélnünk ezügyben pár dolgot. Az eljegyzést pedig a bálon jelentjük be.
Bólintottam és meghajoltam.
Kis idő múlva már a városban sétáltam néhány őrrel a nyomomban. Levegőre volt szükségem.
-Shaera! -integetett nekem a kislány, aki segitett Kyel megtalálásában. Roya árva volt. Akkor nem is vettem észre milyen szakadt ruhákban jár. Ám azóta jobban figyeltem rá. Keresni kezdtem és mikor megtudtam, hogy árva, meg sem álltam az árvaházig. Mindig olvadozott a szívem, ha megláttam őt. Nevető mélybarna szemei, szinte már pirosan rikító fonott haja és az a reményteljes mosoly, ami az arcán ült idővel mindent el tudott velem felejtetni. Vele egy kicsit újra boldog voltam.
-Roya! -futottam a kerítéshez. -Hogy vagy?
-Jól, most főleg, hogy megint itt vagy! Gyere be!
A kapu felé indultam, mely díszesebb volt, mint a mi árvaházunké. Végighaladtam a folyosón a nagyudvar felé. Ám valahol botok összecsattanását hallottam. Így kitérőt tettem a kis udvar felé. Hiba volt. Amikor megpillantottam Kyelt, ahogy egy fiúra mosolyog és épp fakardokkal vívtak, olyan fájdalmat éreztem, mint amilyet még azon a bizonyos napon sem hetekkel ezelőtt. Körülötte más gyerekek ültek és bíztatták, ki a kisfiút, ki pedig a herceget. Nem vettek észre. Gyorsan sarkonfordultam. Megint csak Roya mosolya segitett. A kislány szorosan magához ölelt, én pedig felnevettem. Szerettem minden gyereket, ő valahogy mégis különlegesebb volt. Mindig vidám volt és remélt. Őt még nem érte sok csalódás, nem ismerte a boldogtalanságot. Hogy is ismerhette volna? Hiszen gyermek volt. Bár látott kegyetlen dolgokat, a szép dolgok elhomályosították ezeket.
-Roya? Miért van itt Kyel herceg?
-Már régóta ide jár.
-Ó, valóban? -kérdeztem őszintén meglepve.
-Igen nagyon kedveli azt a csibész Geletet.
-Csibész? -mosolyodtam el. A kislány szinte duzzogással ejtette ki ezt az egyetlen szót. -Szóval te nem kedveled?
-Azt nem mondtam. De sok bosszúságot okoz a nevelőnőknek.
Vajon Kyel is ilyen lehetett? Biztosan, másképp nem kedvelte volna azt a fiút. Elképzeltem, ahogy egy vörös hajú kisfiút kergetnek a palota falai között. Estrith királyné biztosan boldog volt olyankor...
