ROMLOTTAK ( LOKI LAUFEYSON )

IDEGEN

Gonosz.
Ezzel a szóval tudnám legjobban jellemezni magamat. Nem voltam sem világmegváltó, sem pedig isten. Csak egy lány, akit behatolásért fogtak el, egy olyan helyen, aminek még a gondolatától is irtózott.
Asgard mindig is az istenek városa volt. Ez már köztudott ténynek számított. Odin uralma alatt, gyöngyözött a hely. Minden kellő pompa, és a megtestesült tökély volt.
Utáltam tiszta szívemből. Odint, a helyet, és a népet.
S az utálatomnak nyomos oka volt...
‒ Nem hallod, hogy mit mondok?! - üvöltött rám az egyik őr.
‒ Hallom, nem vagyok süket! - csak úgy köptem felé a szavakat. Undorodnom kellett ezektől...
‒ Nem vagy olyan helyzetben, hogy pimaszkodj velem, Torzszülött! - rivallt rám jéghidegen hangon.
Torzszülött...így nevezték a mi fajtánkat a más világokban élők. Nem is ismernek minket, csak a mítoszokról, és az átkozott történetekről hallottak, de elkönyveltek minket a mutánsok fajának. Lefogadtam volna, hogy egy falusi sem látott még minket élőben.
Az emberek általában félnek az ismeretlentől, de esetükben nem csak az emberek... Minden egyed fél a mi fajtánktól. Vagyis csak félt. Talán én voltam az utolsó közülünk.
‒ Most mi lesz, Lazar? - fordult a mellettem álló férfi, a másik őr felé.
‒ Odin elé visszük! Vagy bevágja a dutyiba, vagy megöleti. Ha szerencsénk van az utóbbi. Ki tudja mire képes! - méregetett ideges tekintettel.
‒ Én is itt vagyok. - mosolyodtam el a hallottakon. Ott beszéltek előttem, rólam. Nevetségesek voltak ezek a népek.
‒ Mondom jobb, ha nem pimaszkodsz! - jött közelebb fenyegetően.
‒ Mert különben mi lesz? -kérdeztem vissza dacolva a férfival. Hajam a szemembe lógott, miközben idegesen néztem rá. Levegőjét vissza fojtva, öklét összeszorítva állt előttem. Meg akart ütni, éreztem rajta, hogy legszívesebben itt helyben megölne ha teheti. De nem tehette, és ez volt az egyetlen szerencséje, mivel ha meg is próbálta volna, akkor ő előbb halt volna bele a kísérletbe, mint én.
‒ A király biztos nem örülne annak, ha a foglyot az ő tudta nélkül ölnék meg, nem igaz? - kérdeztem még nagyobb mosolyra húzva ajkaimat. - Hisz, a ti népetek kegyes másokhoz, vagy netán rosszul tudom?
Az őr már fújtatott, de én élveztem a helyzetet. Olyan mulatságos volt elnézni, ahogyan tétlenül fortyog magában.
‒ Vigyük Odin elé ezt a mutánst! - csikarta ki fogai közül az apró mondatot végül.
A bilincs ismét bőrömbe vágott. Nem is tudom, hogy már hányszor éltem át hasonló szituációkat. Nehéz volt a múltam, de akkor a jelenem sem volt a legvidámabb. A fém vágta bőrömet, de nem panaszkodtam. Minek? Ezek úgyis a halálomat kántálták már, így legalább csak elősegíthették nekem a kínhalált. Vajon Odin, hogy dönt? - tettem fel a kérdést magamban.
Élek tovább egy cellában fogva tartva, vagy a fejem a többi leprás ember között végzi majd?
Jaj bocsánat, itt istenek vannak, és nem holmi emberek. Elfelejtettem.
Nekik a legjobb jár, ezért nem betegednek meg. S ha meg is halnának, oly dicső temetésben van részük, mely pontosan ugyan olyan visszataszító, mint az élő valójukban folyó prédikáció.
A két őr mögöttem sétáltak. Kezeimet hátul fogták össze a bilincsel, ezért a menekülésre esélyem sem lett volna. Csak vezettek a palota felé.
‒ Remélem, hogy én vághatom le a csitri fejét! - mondta Lazar, akivel kellemes csevejt folytattam nem is olyan régen.
‒ Még mindig itt vagyok! - mondtam gúnyosan. Hátulról elkapta a hajamat, s fejemet ezzel hátrarántva, egy kést nyomott a torkomnak.
‒ Nem ajánlom, hogy többször megszólalj! Különben...
‒ Lazar elég! - szólalt meg a másik őr idegesen. A férfi elengedett, majd előre lökött. Majdnem orra buktam, de sikeresen vissza nyertem az egyensúlyomat.
Tudom már, hogy kit ölök meg legelőször, ha valaha kijutok innen. - szemeimben szinte izzott a düh égető parazsa.
Végül csak beértünk a hatalmas kastély kapuján. És engem egyből a főterem felé vezettek. Egy aranytrónon ült az az isten, akinek legszívesebben a halálát kívántam volna.
Nyugalom, próbálj meg nem úgy nézni rá, mint egy gyilkosra. Nézz rá úgy, mint egy királyra. Talán nem ölet meg... - szólalt meg bennem a vészcsengő, mielőtt még olyat tehettem volna, amit magam is könnyűszerrel megbántam volna.
De egyszerűen, hogyan nézhettem volna rá úgy, mint egy királyra?
Számomra ő egy gyilkos volt. Nem isten ő, hanem egy fajirtó.
Ott ült a díszes kis trónján, és engem nézett. Engem kémlelt a mocskos tekintetével. Ruhám anyaga még a fejemen volt, így nem láthatta a hajam színét. Addig ez előnyömre volt legalább ez az egy dolog.
‒ Ki ez? -kérdezte, miközben hangja visszhangzott a tágas teremben.
‒ Egy behatoló, felség. - felelte Lazar, mély és érdes hangján. Erős karjával a bal felkaromat szorongatta. Nagy termetű férfi volt. Kopasz és szakállas. Csapni való egy őr, ha engem kérdeztek.
‒ Behatoló? - kérdezte meglepetten.
‒ Igen felség. A városban fogtuk el őt lopásért!
‒ Lopásért még senkit sem ítélünk el halálbüntetéssel, Lazar. - nevetett lágyan Odin.
‒ Csakhogy felség, ő nem csak egy sima tolvaj! - erőteljesen lehúzta fejemről az anyagot, ami eltakarta a külvilág elől addig a pillanatig a hajamat.
Odin tekintete abban a pillanatban elsötétült. Mosolyát komor arckifejezés váltotta fel. Lélegzete elállt, szemei kikerekedtek.
‒ Ez nem lehet... - suttogta még mindig rám meredve, miközben felállt a helyéről. Hirtelenjében elém lépett. - Mi a neved?! - kérdezte erélyesen. Nem válaszoltam, csak dacoltam a tekintetével.
‒ Beszélj, ha Odin parancsolja! - szorított még jobban fogásán Lazar. Továbbra sem feleltem. A király tekintetéből, egyszerre több érzelmet véltem felismerni. Tisztán láttam benne a dühöt, a gyűlöletet, s talán még a félelmet is.
‒ Tovább tartott az uralma, mint ameddig, azt Tessa megjósolta. - böktem ki végül.
Az őrök ezt nem érthették, és össze is kapták fejüket. De Odin értette, és éreztem is, hogy nem ezeket a szavakat várta tőlem.
‒ Tessa halott! - mondta nyugodtan.
‒ Mert megölte Őt! - kiabáltam dühvel telve az isten felé.
‒ Na megállj, te kis Torzszülött! - rántotta elő kardját Lazar.
‒ Lazar, elég! - intette le Odin. - Elmehet. - mondta az őrnek. Lazar nem fogta fel, hogy mégis miért nem maradhatott. Végül fogta kardját, és vissza vágta tartójába. Motyogva, és puffogva elindult a kijárat felé. Odin addig, oda lépett a másikhoz. Közel hajolt hozzá, és súgott neki valamit. Az őr bólintott, majd elindult az ellenkező irányba.
‒ Ne gondolja azt, hogy bármit is mondani fogok magának. - mondtam már higgadtabb hangon. Kezeimet kicsit megmozgattam a bilincsben, mert elzsibbadtak. A fém még mindig vágta a bőrömet.
‒ Nem tudsz mindent, gyermekem...
‒ Épp eleget tudok! - feleltem szemrehányóan.
‒ Dehogy. - mondta, és kicsit elmosolyodott. Körülöttem sétálgatott hátratett kézzel. - Nem minden úgy történt, ahogy azt nektek elmondták.
Kérdően néztem a királyra. Azt akarta nekem bemagyarázni, hogy hazugságban éltem mindvégig? Meghallgatom, hisz per pillanat úgy sincs más választásom. - csitítottam magamat.
- Tessa háborút akart indítani a kilenc világgal szemben. A háborút az istenek megpróbálták leverni. A kilenc világban sosem volt kellő béke, de ellenetek mindenki összetartott az embereken kívül. Őket ki akartuk ebből hagyni. Ha már egy isten képtelen volt veletek elbírni, akkor egy ember mit tett volna?
Kis szünetet tartott. Igazat mondott. Éreztem, hogy nem hazudik. Senki sem lenne képes úgy hazudni, hogy ne érezzem meg. Maximum csak akkor, ha egy közülünk az illető, de Odin köztudottan nem volt az...
‒ Megtámadott minket... Seregeit összegyűjtve rohamot indított a kilenc világgal szemben. Eleinte még gyengék voltunk. Nem tudtuk, hogy hogyan győzedelmeskedjünk a fajotok felett, hisz ilyen hatalmas háborúra, még nem esett sor az istenek történelmében. Nem akartunk egy egész fajt kiirtani. Távol állt ez tőlünk. A Jégóriások megtették volna, de később fölöttük is sikerült uralkodnunk. Sajnálom, amit tettünk... de tudnod kell azt, hogy nem volt választásunk! Vagy meghalnak ők, vagy a kilenc világ pusztul el...
Egy könnycsepp folyt végig arcomon. Lecseppent a ruhámra, ahol azonnal el is tűnt. Távol állt tőlem ez az érzelem... A gyengeség.
‒ Nem kérek a maga sajnálatából...  - mondtam halk, és elhaló hangon. Fejemet leszegtem, nem akartam kimutatni a gyengeségemet.
‒ Nem áll szándékomban megölni téged, hisz nem azért lettél ilyen, mert volt választásod.
‒ Volt választásom! - feleltem. - Vagy meghalok, vagy elmenekülök és elrejtőzöm.
‒ Nem akartam népeket irtani, de Tessa nem hagyott más választást.
Igazat mond, és ez az ami a legjobban dühít. Majdnem ezer éve már hazugságban élek...és pont attól tudom meg az igazat, akit ezért az egészért okoltam. És még most is okolni akarok, de ezek után nem megy...
‒ Adok számodra egy esélyt...- mondta és megállt előttem. Felemeltem a fejemet. - Jó útra térhetsz, és segíthetsz nekünk.
‒ És mi a másik lehetőség? -kérdeztem.
‒ A börtön. - felelte ridegen. Elgondolkoztam a hallottakon. - Nos, hogy döntesz? - kérdezte. Egy kicsit közelebb léptem hozzá, s élesen a szemébe néztem.
‒ Zárjanak börtönbe, mert amíg élek, nem leszek egy, az istenekkel! - mondtam határozottan. Lehet, hogy egy hatalmas idióta voltam, de én képtelen lettem volna ezekhez vidám képet vágni. Kihasználnának, utána pedig eldobnának. Túl egyértelmű volt számomra.
‒ Ez esetben... - intett az őröknek, aki megfogták két oldalról karjaimat és elindultak velem, de hirtelen megálltak. - Remélem, hogy bírod a társaságot. - mondta és halványan elmosolyodott.
Ott helyben megöltem volna, ha tehetem. Ehelyett csak levonszoltak a lépcsőn, majd egy folyosón sétáltattak végig. Tele volt a hely az istenek képeivel. Hányinger kerülgetett miközben elmentem mellettük.
Áthaladtunk a jókora vaskapun, majd a cellaterembe értünk. Végtelennek tűnő folyosó tárult a szemeim elé. A cellatermeket, egy hatalmas kiterjedésű lézernyaláb védte mind a négy oldalról. A lézer fénye sárgás volt. Ez nem olyan lézer volt amihez, ha hozzá értél akkor elporladtál, nem...ez az istenek szüleménye volt. Ha egyszer bekerültél a lézer mögé, akkor csak a király engedélyével juthattál ki onnan. Ha hozzáérsz megrezzen, de más nem történik.
Senki sem szabadul. Senki sem megy el.
A balra lévő legelső cella felé vezettek.
‒ A felség azt mondta, hogy ide hozzuk. - mondta az egyik őr a másiknak.
‒ Ide? - kérdezett vissza meglepetten. - Senkinek sem kívánnám ezt...inkább a halál. - mondta és libabőr futott végig a kezén.
Csodás, szóval valami pszichopatával zárnak össze. - forgattam szemeimet. Egy kis részen kikapcsolták a fénycsóvát. Levették a bilincseimet, majd egyből belöktek. A ruhám anyaga a lökettől a fejemre omlott. Bezárult mögöttem a kis rés, ezzel elzárva minden menekülési lehetőségemet. Csuklómhoz kaptam a kezemet. Megdörzsöltem a pirosan izzó bőrömet.
‒ Egy látogató. - jött mögülem egy érdes hang. Először nem fordultam meg, de utána rávettem magamat, hogy szép lassan szemügyre vegyem az új "lakótársamat".
Egy markáns férfi állt mögöttem. Sűrű ébenfekete haja, gyengéden omlott vállára. Arcán egy kíváncsiskodó mosoly ült, amitől azonnal kirázott a hideg. Zöld ruhájából kirajzolódott vékonyabb alakja, bár látszott rajta, hogy az évek nem csúfították el a kinézetét. Ruhája kifogástalan volt, istenek szőtték. A felismerés úgy ütőt belém, hogy majdnem a padlón koppantan. De végül csak halványan elmosolyodtam.
‒ A herceg rossz útra tért. - mondtam. Arcára ráfagyott a mosoly. Tekintete kicsit elsötétült.
‒ Ismerjük egymást? - ráncolta össze szemöldökét, és elgondolkodott a hallottakon.
‒ Nem hinném. - feleltem.
‒ Mit keresel akkor itt? - jött közelebb.
‒ Apád nem igazán szeretné, ha kint csatangolnék.
‒ Az apám? - kérdezett vissza értetlenül.
‒ Odin.
Gúnyosan elmosolyodott a hallottakon.
‒ Odin nem az apám.
Nem válaszoltam, csak az arckifejezéseit fürkésztem, és ő is ugyan így tett.
‒ Fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok igaz? - kérdeztem. Lassan megrázta a fejét. Leemeltem fejemről a vékony anyagot. Hófehér hajam lágyan omlott le vállaimon. Meglepődött tekintettel, és kissé elnyílt ajkakkal nézett továbbra is engem. Azután pedig az arcvonásai kisimultak, felismerte kilétem.
‒ Egy Látó... - suttogta. - Ez...lehetetlen.