ROMLOTTAK ( LOKI LAUFEYSON )

ÉJSZAKA

‒ Hogyan? - kérdeztem kezemet elemelve mellkasától. 
‒ Majdnem ezer év után, már elég jól mozog az ember, a saját otthonában. - mondta.
‒ Hogy hogy nem vették észre, hogy eltűntél? - húztam össze a szemöldökömet.
‒ Szerintem erre, már te is tudod a választ.
Hát persze... egy képmása van most a másik szobában.
Elfordultam tőle, és az ágyhoz sétáltam. Csuklóimat, még mindig az az átkozott bilincs szorította. Az ágy támlájának vertem, de nyilvánvalóan semmi baja nem esett. Még egy apró karc sem lett rajta.
‒ Segítsek? - kérdezte. Nem láttam az arcát, de lemertem volna fogadni, hogy öntelten vigyorog.
‒ Nem kell már több szívesség, kösz. - mondtam unottan.
‒ Ezért nem kérek semmit sem. - jött közelebb.
‒ Még jó... - morogtam az orrom alatt.
Megállt az ágy mellett, és kinyújtotta felém a kezét. Szem forgatva oda fordultam hozzá. Összebilincselt kezeimet felé toltam. Egy pillanat alatt leszedte rólam. Volt bilincs, nincs bilincs. Csuklóimat masszírozva, néztem fel rá.  Az a mosoly...
‒ Ne várj köszönetet! - vetettem oda neki.
‒ Nem vártam. - mondta nyugodtan.
‒ Miért is vagy még mindig itt? - kérdeztem. - A tervedet végbe vitted. Mire vársz még?
Egy kis ideig engem nézett. Talán mondani akart valamit, vagy nagyon gondolkozott azon, hogy épp milyen módon öljön meg a tiszteletlen beszédemért. Őszintén nem tudtam. Az elméjét lezárta előttem, egy jó erős fallal. Mégsem volt annyira gyenge...
Fogta magát, és egy szó nélkül elindult az ajtó felé. Utána kaptam a fejemet. Fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belém, de hirtelen felálltam az ágyról, és utána menetem. A keze már a kilincsen volt, mikor megállítottam.
‒ Ugye tudod, hogy mit csinálsz? - utaltam ezzel a kérdéssel a holnapra.
Éreztem, hogy az arcizmai megfeszülnek.
‒ Mint már mondtam, Isten vagyok, nem egy midgardi. Amit eltervezek, azt végbe is viszem.
‒ A New York-i terved mégis megbukott. - csúszott ki a számon. Felém fordult, és egy kicsit elmosolyodott.
‒ Ajánlom, hogy ne tégy több ilyen megjegyzést, mert véletlenül nem Midgardra küldelek, hanem Helheimbe!
‒ Én pedig, azt ajánlom, hogy ne fenyegess Laufeyson! - sziszegtem fogaim között. Kivonult a szobából. Egy fájdalmas mosoly ült az arcomra. Komolyan azzal fenyegetett meg, hogy a túlvilág földjére küldd? Tőle ez kitelne. Ismét az ablak előtt álltam. Hányinger kerülgetett, ahogy Asgardot figyeltem. Bizonyára már mindenki tudta, hogy miért voltam annyira ellenszenves azzal a hellyel.
Egy gyilkost istenítettek. Szánalmasak voltak...
Laufeysonnal egyet tudtam érteni abban, hogy Thort trónra ültetni ostobaság volt.
Egy újabb féleszű isten a trónon? Tessa forog a sírjában. Már ha lenne neki sírja... mivel együtt pusztult a bolygóval.
Nektek még nem is meséltem el, hogy ki volt Ő igazából. A népem számára, és számomra... Ha eljön az idő, ezt is megfogjátok tudni. Ezt megígérem.
‒ Szép nemde?
Ezt nem hiszem el. Miért van az, hogy ezek ennyien vannak?
‒ Maga, rám pazarolja a drága idejét? - néztem hátra a vállam felett, a mögöttem álló nőre.
‒ Csak akkor drága, ha felesleges dolgokra használjuk el.
Felém kezdett el sétálni, majd megállt mellettem.
‒ Ügyes. - mondta a csuklómra tekintve. Csak néha ne lennék ennyire erkölcsös. Laufeyson most megmentem a segged, úgyhogy nem is tudsz róla.
‒ Van már gyakorlatom benne. - mondtam közömbösen.
‒ Gyere velem! - mondta, és elindult az ajtó felé.p
‒ Tessék? - néztem rá értetlenül.
‒ Kövess! - mondta. Elindultam utána. Kinyitotta az ajtót, majd intett, hogy menjek.
‒ Nem aggódik, hogy meg akarok...
‒ Nem. - vágta rá egyből.
Sigrid csak nyugalom. - mondogattam magamban. Ó igen. El is felejtettem mondani. A nevem Sigrid. Igaz, hogy eredendően nem ez volt, hanem az amit a szülőanyám adott, de a Földön megváltoztattam.
Naya a múltam egy nagyon sötét, és régi töredéke. Sigrid pedig a múltam új korszakából származott, és a jelenem része volt. Thoréknak direkt nem mondtam meg. Egy gonosz, maradjon titokzatos az ellenségei előtt.
Szóval hol is tartottam?
Nyugalom. Ne most kezdjük el a balhét. Ráér az holnap is. Egy szobába vezetett.
‒ Miért jöttünk ide? - kérdeztem.
‒ Ha jól látom, neked is kéne egy ruha!
‒ Én csak őrködni fogok nem? És minek adnának nekem ruhát, ha gyűlölnek?
‒ Senki nem gyűlöl téged, gyermekem. Esküvőre csak nem állíthatsz be páncélban!
Köpni nyelni nem tudtam. Senki sem gyűlöl? És akkor még én hazudozok egyfolytában? Aprót bólintottam.
Hozatott pár ruhát, de nekem egyik sem tetszett. Viszont mikor megpillantottam egy vörös, a hátrészénél kicsit kivágott ruhát, egyből tudtam, hogy az az enyém. Felpróbáltam. Kicsit furcsa volt, hogy egy számomra idegen személy néz vissza a tükörből rám, de nem mutattam ki az érzéseimet Frigga előtt.
‒ Remek választás. - mondta.
A vérvörös szemeimhez, és hófehér hajamhoz remekül passzolt a ruha.
Átöltöztem, és visszakísért a szobámba.
‒ Holnap találkozunk! - köszönt el tőlem. Ez az egész számomra zavaros volt. Miért ilyen kedvesek velem? Miért?
Egy gyilkos vagyok. Egy hidegvérű. Egy Torzszülött...
Értetlenkedve mentem be a fürdőbe. Vicces, hogy milyen "otthonosan" mozogtam már ott. Pedig minden vágyam volt onnan kiszabadulni. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem lettem volna gyilkos. De hát nem az ember választja a sorsát, hanem a sors őt. Legalábbis nálam ez így van.
Az utolsó éjszakám volt azon a helyen. Remélem, hogy többet nem látom viszont, és a kedves házigazdákat sem.
Mikor végeztem a tisztálkodással, egy törölközőt magam köré tekerve, sétáltam az ágyhoz. Csakhogy az ágyon, már ült valaki. Nem lepődtem meg. Már semmi sem volt képes ott meglepni.
‒ Csak nem egyedül érezted magad? - kérdeztem az ágyon ülő istenségtől.
Felém kapta a fejét. Tetőtől-talpig megnézte a törölközővel takart testemet, és egy perverz mosoly ült ki arcára. Sóhajtottam egyet, majd felkaptam a hálóinget a szekrényről, és a fésülködő asztal melletti paraván mögé vonultam. - Szóval, mit keresel ismét itt Laufeyson?
‒ Üzenetet kaptam. - válaszolta.
‒ Kitől? - kérdeztem érdeklődve.
‒ A Jégóriásoktól. Fel szeretnék dobni az esküvőt!
‒ Remek! - jöttem ki a paraván mögül, már a lenge hálóingemben. - Komolyan ilyet hordanak nálatok a nők? - kérdeztem.
‒ Csak az ágyasok. - válaszolta kajánul vigyorogva.
‒ Hű, de szellemes vagy Laufeyson! - vetettem oda neki szemrehányóan. - Van még más is, amit tudnom kéne?
‒ Botrány lesz holnap.  - mondta.
‒ És senki sem sejt semmit, ugye?
‒ Senki semmit.
‒ Ez esetben, én lefeküdnék, ha megbocsájtasz.
‒ Hát persze. - fordult meg, és sétált az ajtó felé. - Aludd csak ki magad, amíg még megteheted. - suttogta maga elé az isten, de én ezt már nem hallhattam.