ROMLOTTAK ( LOKI LAUFEYSON )

VÉG

Ahogy elengedtem a kard fémes nyelét, az a halott katonával együtt, a földre hullott. Térdre rogytam a férfi mellett. Torkomból egy kínkeserves üvöltés szakad fel, mindez egy olyan ember halála miatt, akiről alig tudtam valamit. Nem volt ő sem a királynőm, sem pedig az anyám, mégis a fájdalom, ami szétterjedt a mellkasomban, mindennél jobban fájt. Szívem torkomban dobogott, kezeimet pedig beborította az alvadt vér. Az ő vére, a királynőé. A fájdalom helyét rövid időn belül, átvette a düh, és a harag kettőse. Ereimben szétáradt az adrenalin, és egy pillanatig éreztem, hogy megállíthatatlanná váltam. Felállva undorral néztem le, a mellettem elterülő halott katonára. Szemei üvegessé váltak. A kard, melyet szívébe szúrtam, változatlanul ott ékeskedett mellkasában. Nyelét, az ő vörösen izzó vére borította be. Tekintetem egy ideig még elidőzött rajta, de nem sok időt pazaroltam el a jelentéktelen hullájára. A kardot mellkasában hagyva, indultam el az előcsarnok kapuja felé, mindent magam mögött hagyva. Túl sokat gyászoltam én már ahhoz, hogy egy újabb ember halálát keljen megsiratnom. Mikor kiértem, szemem elé tárult az igazi nagy áttörés: káoszba borult minden. A birodalmat ellepték a Jégóriások, és a Sötét Tündérek csapatai. Az asgardi katonáknak esélyük sem volt, ekkora túlerővel szemben, mégis képesek voltak az éltük árán is megvédeni a palotát. Ez az én bolygómra emlékeztetett, és az én népemre. Mindenki feláldozta magát annak érdekében, hogy a birodalom megmaradjon. Mindezt hiába tették, mivel a bolygó elesett, és azzal együtt a nép is megsemmisült. A népem halott volt, és én is csak egy két lábon járó hulla voltam. Képtelen lettem volna, egy egész birodalmat romba dönteni egyes egyedül, de hála az ostoba Jégóriásoknak, végre eljött az, amire eddig vártam. Romba fog dőlni Asgard, és vele minden egyes lakója is. Odinnak befellegzett, és én mindezt csak karba tett kézzel bámultam. Semmit sem kellett tennem, csak egy istennel volt fontos alkut kötnöm, aki ha nem is állta a szavát, de sikerült elintéznie, hogy eltereléssel képes legyek megszökni. Erőm talán akkor volt a legerősebb, szinte tornádóként söpörtem végig az egész palota kertjén, és mindenki, aki az utamba került a földön végezte. Viszont arra nem számítottam, hogy amilyen gyorsan jött az erőm, annyira gyorsan el is fog pártolni tőlem. Kezdtem fáradni, és jobbnak láttam, ha hanyagolom a mágiámat egy kis időre, mert különben csak magamban tettem volna kárt vele. Az egyik katonától, aki mozdulatlanul feküdt előttem a földön, elvettem a kardját. Istenek által kovácsolt, nemes fegyver volt. Miközben egyre jobban tanulmányoztam rájöttem, hogy ki is fekszik előttem. Le mertem volna fogadni, hogy az egyik csapat parancsnokával van dolgom, mivel fegyvere eltért az egyszerű katonákétól. Nehéz volt, és nagyobb. Karom nem bírta a súlyát, ezért inkább a másikkal is megmarkoltam a nyelét, ezzel biztosítva a könnyebb harcot magamnak. Minél jobban próbáltam kikerülni a kavalkádból, annál jobban sodródtam beljebb a város részhez. Nem volt elég, hogy az asgradi katonák még engem is támadtak, de még a Jötümheimiek sem könnyítettek a dolgomon. Ahogy a híd felé néztem, egyre elérhetetlenebbnek tűnt a látványa. A város macskaköves utcáit halottak, sebesültek, és még a nagyban harcoló katonák töltötték be. Hol egy jégdarab olvadozott, hol pedig egy véres tócsa díszítette, az egykor fényes és előkelő utcákat. Erre azért még, én sem számítottam, azt be kell vallanom.
Egyszerre többen támadtak rám, és elég nehézkesen védtem magamat, több - nálam jóval nagyobb - katonával szemben. A fémek csattogása, az egész utcán remekül visszhangzott, de az emberek üvöltése, és sikoltása csak elrontott mindent. Az egyik asgardi katonával közel harcot vívtam. Először ő támadott, és majdnem sikerült a nyakamat megsebeznie pengéjével, de gyors mozdulataimnak hála, jól hárítottam, és mikor hátra tántorodott, egy - a térdére mért - vágással kényszerítettem arra, hogy a földre rogyjon, majd kardom élét nyakának fogtam.
‒ Egy okot mondj, hogy ne öljelek meg! - mondtam komor hangon, és arcomon, a szín tiszta gyűlölet foglalt helyet. A katona sisakját levéve, a földre hajította. Kezeit védekezően maga elé tartotta, ezzel azt mutatva, hogy megadta magát.
‒ Kérlek ne tedd, gyerekeim vannak! - mondta, és szemeivel az enyémbe nézett, és ekkor ismertem fel. Ez az a katona volt, aki amikor itt kötöttem ki, Lazarral együtt a palotába vezetett.
Haboztam, de elmémben nem borult el a sötétség. Körül néztem. Itt volt az idő arra, hogy megszökjek. A férfi nyakánál, még mindig a pengém pihent. A katona lehunyta a szemét, és várt a halálra. Nagyot sóhajtva, elvettem kardomat nyakától, és otthagyva a meglepődött férfit, megindultam a városból kivezető út irányába. El kellett hagynom Asgardot, és vissza kellett mennem a Földre. Ott nem tudtak volna rám találni, és biztonságosabb lett volna. Bár számomra mit takar az, hogy biztonságos? Mindenhol gyűlöltek, és megvettek. A halálomat akarták. Nehezen kivergődtem magamat a tömegből, bár a katonák még mindig folyamatosan engem néztek ki célpontul. Nagyokat lihegve próbáltam nem elesni. Rettenetesen szédültem, és éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Ki kellett jutnom onnan. Homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek, és vérrel borított hajam, arcomba ragadt. Egy Jégórás megpróbált elkapni, de én egy mozdulattal átcsúsztam alatta, és kardommal felszántottam egész testét. Pengémről csöpögött a víz, ami már a vérrel keveredett. Egy jól mért ütéssel, a következő katona oldalán egy nagyobb vágást mérve, rohantam a híd felé. Már láttam a menekülési utamat, arra viszont nem számítottam, hogy még valakivel meg kell küzdenem. A férfi nem szólalt meg mögöttem, csak kezében egy karddal állt, és engem nézett. Tudta, hogy megéreztem jelenlétét, ezért hátra fordultam, és ekkor megláttam őt. Azt az embert, aki romba döntötte a világomat. Aki megölte a népemet, és pusztulást hozott a bolygómra.
‒ Odin. - szűrtem ki fogaim közül.
‒ Fejezzük be ezt, egyszer s mindenkorra! - mondta, miközben lecsatolta arany színű köpenyét hátáról, ami azzal a mozdulattal a földre is hullott. Az isten páncélja, karcmentes, aranyozott darab volt. Ősz szakálla, már inkább hó fehéren virított állán. Haja, mely azonos színű volt szakállával, vállát nyaldosta. Mindkét kezével rámarkolt a kardjára, és azzal a szemével, amin nem volt szemkötő, mélyen az enyéimbe nézett.
‒ Végződhetett volna máshogyan is. - folytatta. Nem válaszoltam, csak kezeimmel erősen rámarkoltam, a kardom nyelére. Szemeimet egy másodpercre lehunytam, majd csak két apró szó hagyta el halkan ajkaimat:
‒ A népemért.
Azonnal neki rontottam a királynak, aki már felkészülve tettemre, egyből hárított. Miután pengéjét felém tolta - ezzel ellökve magától engem -, meglengette feje felett kardját, és azzal felülről mért csapást rám. Szemeim kikerekedtek, de egy gyors mozdulattal elugrottam az ütés elől. Túl erős volt ellenem, de ez nyilvánvaló volt számomra, már a kezdetektől fogva. Egyre jobban fáradtam, és már kezdtem feladni a küzdelmet, de makacsságom megint csak megmutatkozott, mert képtelen voltam feladni. A királyt elnézve, ő is rettenetesen kimerült a harcunkba, de bolond lett volna megadni magát. Egy váratlan pillanatban, mikor nem figyelt eléggé, az utolsó ütésem a mellkasát érte, amitől felnyögött, de abban a pillanatban, amit hallatta a fájdalmas hangot, köddé vált. Szemeim elkerekedtek, és kezemből hirtelenjében kihullott a kard.
Meglepettségem helyét, gyorsan egy szúró fájdalom vette át, ami egyből alhasamba nyílalt. Lélegzetem elállt, és felnyögtem. Egy kéz érintését éreztem meg a vállamnál, és az egyre jobban szétterjedő fájdalmat. Egy lökéssel a szúró fájdalom, még jobban bele nyílalt idegeimbe. Számban vér gyűlt, és levegőért kapkodtam. A penge kihúzódott testemből, én pedig egy újabb nyögéssel térdre rogytam, majd a vért, amely összegyűlt a számban, magam elé köptem. Testem átvette felettem az irányítást, és hanyatt dőltem a porban. Képtelen voltam megmozdulni. Égető fájdalom járta át minden porcikámat. Jobb kezemmel nagyon lassan a hasamhoz, ahol csak egy tátongó lyuk volt csupán, amiből vér csordogált. Kezemen már nem a királynő vére tapadt, hanem a sajátom. Egy alak térdelt le mellém, mikor felismertem egyből elfogott a... nem tudom, hogy mit éreztem. Mikor megláttam az arany sisakot, melyen két hátra gördülő szarv foglalt helyet, ledöbbentem. Szívem kihagyott egy ütemet, és testemet átjárta a hideg. Az isten kezéből kiesett a fegyver, mely megsebzett engem, és éreztem, hogy kezeivel megemeli testemet, majd ölébe fektet. Arcán apró könnycseppek folytak végig, egészen le az álláig. Tekintete már nem volt komor, sem pedig kifejezéstelen, egyszerűen csak a fájdalmat láttam, abban a zöld szempárban.
‒ Sajnálom... - suttogta elhaló hangon. Szememben egy könnycsepp jelent meg, ami utat is tört magának. Számba újból vér gyűlt, és egy kis részen elkezdett kicsordogálni. Az isten magához ölelt, és felüvöltött.
‒ Miért? - ennyit voltam képes kiejteni számon, bár inkább csak egy értelmetlen nyögszörgés volt az egész.
‒ Azt akarom, hogy ezáltal elfelejtsék bűneimet, és végre elfoglaljam a jogos helyemet a trónon.
Elmém kezdett elsötétülni. Nem érhet így véget. Nem érhetek így véget.
Tekintetemmel az arcát figyeltem, azt ahogyan kiül rajta a megbánás, a fájdalom, és a magány. Egyik kezét arcomra helyezte, majd hüvelykujjával letörölte szám széléről a vért. Óvatosan közelebb hajolva, egy lágy csókot hintett ajkaimra. Nem volt hosszú, de éreztem benne mindent. Őt. Lokit.
Mikor elhajolt tőlem felfogtam, hogy eljött az idő. Beletörődtem.
Végre újra együtt lehetek a családommal, a népemmel. Tekintetemet az istenre emeltem, és egy utolsó levegővétel után, megláttam a fényt...
A férfi keservesen felordított, és az isteneket átkozta minden erejével. Lenézett a kezében pihenő halott lányra. Ujjaival pedig, szép lassan lesütötte Sigrid szemeit.

Az isten léptei, visszhangozva érték el, a folyosó minden szegletét. A trón felé sétált, Odin színe elé, kezében a törékeny testtel, mely már nem mozdult többé. A férfi szemei, már nem árulták el valódi fájdalmát. Odin elé érve, a lányt óvatosan lefektette a földre. A trónon helyet foglaló elképedt, a halott lány látványától.
‒ Mit tettél? - kérdezte alig hallatóan a király, majd elhagyva a trónját, a lányhoz lépett, és lehajolt hozzá.
‒ Befejeztem, amit te elkezdtél. - Loki hangja rezzenéstelen volt, és megvetéssel nézett le Odinra. Mielőtt a király bármit is szólhatott volna, a Csínytevés Istene hátat fordítva neki, elindult a csarnok ajtaja felé...

✘✘✘

Köszönetnyilvánítás:

Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám meghálálni a kedvességeteket, és a biztatásotokat! Rettentően boldog vagyok, hogy ennyi embernek tetszett az, amit csináltam, és köszönöm, hogy ennyire kedvesen áltatok hozzám! Fantasztikusak vagytok, nélkületek nem lennék ott, ahol most vagyok!
Igyekszem egyre jobban fejleszteni az írásaimon, és sokkal jobbá, és élvezhetőbbé tenni őket! Remélem, hogy tetszett a lezárás, és a jövőben is velem tartotok!
A történetet lezártnak vélem, nem lesz folytatás!
Köszönöm, hogy itt voltatok!

𝐖𝐨𝐧𝐧𝐚𝐛𝐚𝐞
𝟐 𝟎 𝟏 𝟖.