ROMLOTTAK ( LOKI LAUFEYSON )

MÚLT

Keze nyakam köré fonódott, és erősen taszított hátra a mögöttem lévő falnak.
‒ Odin kiirtotta a Látókat.- mondta fogcsikorgatva.
‒ Nem mindenkit. - nyöszörögtem miközben keze egyre jobban szorította a torkomat.
‒ Akkor azért küldött, hogy megtud a titkaimat, és utána megpróbálj végezni velem? - kérdezte és egyre közelebb hajolt felém.
‒ Nem. -mondtam fojtott hangom. Megfogtam a kezét, és megpróbáltam leszedni magamról, de mindez sikertelenül. Egyre csak fogyott az oxigénem, erősebb volt nálam. - Eressz...el. - mondtam neki már a levegővétellel küszködve.
‒ Miért tenném? - húzta mosolyra ajkát. Lábaim emelkedtek a talajtól, de hátamat még mindig a falnak préselte. - Évszázadokkal ezelőtt elpusztult az a faj. Minden társaddal együtt. - mondta. Próbált megfélemlíteni. De én erőt vettem magamon, és lábaimat megemelve elrúgtam magamtól. Hátra esett, ezzel elengedve engem. Térdre rogytam. Újra kaptam levegőt. Torkomat masszíroztam, nagyon fájt.
‒ Te nem vagy normális! - mondtam halkan. Ismét elmosolyodott mikor már újra talpon volt. Zöld szemeivel engem méregetett miközben már a földön ültem. Hátamat a falnak vetettem és lábaimat kinyújtottam.
‒ Beszélj! - parancsolt rám. Királyi sarj volt, látszott rajta az önteltség.
‒ Megszöktem. - mondtam egyszerűen. Leguggolt elém.
‒ Olyat mondj, amit még nem tudok.
‒ Miért is érdekel ez téged ennyire? - kérdeztem.
‒ Nos, ha már meg kell osztanom veled ezt a helyet - ami mellesleg csak az én cellám -, akkor már szeretném tudni, hogy a Látó, aki itt van mégis ki valójában.
‒ Nem foglak megölni, ha ettől tartanál. Silányan elnevette magát.
‒ Megölni? Engem? Komolyan?
Öntelt seggfej...
‒ Megtehetném. - tekintetem zöld szemeibe fúródott. - Idáig érzem a félelmed. - vigyorodtam el.
‒ Mássz ki a fejemből, Torzszülött!
‒ Na már nem is vagy olyan kedves velem? - biggyesztettem le ajkamat. Hirtelen kezeit a hátam mögötti falnak támasztotta, ezzel egy körbe zárva engem.
‒ Azt hiszed, hogy többet tudsz nálam? - kérdezte.
‒ Nem hiszem. Tudom, Loki. -mondtam határozottan. Alapból vörös szemeimbe szinte tűz lobbant.
‒ Isten vagyok! Nem beszélhetsz így velem te sehonnai! - mondta felháborodva és kezeit kicsit elemelve, csapott a falba.
‒ Befejezted? - kérdeztem.
‒ Mond meg, hogy ki vagy! - rivallt rám.
‒ Inkább megmutatom. - feleltem. Szemöldök ráncolva nézett rám. Sóhajtottam egyet. Hüvelykujjamat a homlokára raktam, a mutató ujjamat pedig halántékára helyeztem. Behunytam a szememet. Éreztem, hogy kicsit megrezzen előttem. Az emlékeimet fogja látni, így mindent megérthet...

A bolygó lángokban hevert, a Kilenc világ mindegyike ott volt. Harc dúlt még mindig. Az elesettek vére belepte a felszínt. Halott, halott hátán. Asgardiak, Jégóriások, Vanaheimiek, és még pár Midgardi is küzdött a Látók fajával szemben.
Teramos egy külön birodalom volt. Sosem tartozott a Kilenc világ közé. A Látók egy teljesen külön fajnak számítottak. Ezért is rettegett tőlük mindenki. Emberi kinézetük volt, pár külsőséget leszámítva. Hajuk hófehéren lobogott, szemük vörösen izzott. Minden általuk kioltott vér után egyre vörösebb lett. Szépek voltak, bőrük mindig világosan fénylett.
Tessa volt a vezérük, a királynőjük. Benne megbíztak, istenítették őt. Békében éltek Teramoson, de minden megváltozott mikor Tessa hadat üzent a Kilenc világnak. Odin és a világok, harcba szálltak vele és az egész bolygóval. A Látók erősek voltak, az isteneknél is erősebbek. Milyen képességekkel bírtak ezek a különös lények?

Bármivel. Az elméjük bármit képes volt teljesíteni, amit ők parancsoltak, de rengeteg tanulással járt, hogy elsajátítsák ezeket. Mindig fejlődtek. Voltak köztük telepaták. Előfordultak olyanok akik az elemeket tudták irányítani. Azokból viszont, akik mások érzelmeit tudták érzékelni, és képesek voltak akár a jövőbe is látni, azokból nagyon kevés egyed élt. A legtöbben csak pár dolgot tudtak elsajátítani, ez a családjuktól is függhetett. Aki bármire képes volt az csakis Tessa lehetett.
Egy lány szemszögéből láthatta a bolygó pusztulását. A királynő állt előtte. Leguggolt a kislányhoz.
‒ Semmi baj. - simogatta meg a lány arcát. Még gyerek volt, nem érthette, hogy miért omlik szét minden, a békés bolygón ahol eddig élt. - Nagyon jól figyelj! Ezt fogd meg. - vette le Tessa a nyakából zöld medálját és adta át a lánynak. - Neked adom, ez segít innen kijutni. Csak gondolj egy helyre, és oda visz téged!
‒ De hova? -kérdezte halkan a lány. Tessa körül nézett, hogy van e még idejük.
‒ Gondolj egy vízesésre, ahol rengeteg madár csicsereg. Ott van az erdő közepén. Nagy, és szivárványok veszik körül. A lány bólintott.
‒ Szeretlek, Naya. - ölelte meg a királynő a lányt. - Vigyázz a medálra!
Jégóriások közeledtek. Hatalmas teremtmények voltak.
‒ Menj! - mondta Tessa. A lány behunyta vörösen izzó szemét, és arra a helyre gondolt. Arra a helyre, ami messze van Teramostól. Ahol biztonságban lehet. Mikor kinyitotta a szemét már nem a lángokkal és holtestekkel ellepett bolygón volt, hanem azon a helyen ahol nem találhatnak rá. Midgardon kötött ki, az emberek között. Távol Asgardtól és Teramostól. A bolygó elpusztult, a Látók népével együtt.
Ez a kislány én voltam. Én és senki más.

Kinyitottam a szememet. Elvettem a kezemet Loki homlokától. Ahogy engem nézett egy könnycsepp jelent meg smaragdzöld szemeiben. Nem gondoltam volna, hogy vannak a haragon és a félelmen kívül más érzései is. Lehajtottam a fejemet.
‒ Naya? - kérdezte. Felnéztem, nagyon régen nem szólított így már senki sem.
‒ Ez volt az igazság. Ez történt. - feleltem egyszerűen.
‒ A medállal mi lett? - kérdezte ismét megszokott hangján. Fájon elmosolyodtam.
‒ S.H.I.E.L.D. - feleltem egyszerűen. Nem válaszolt csak felállt. A szoba végébe sétált, és átnézett a sárga lézernyalábon.
‒ Tőlem is elvettek valamit. - mondta.
‒ Tudom. Hallottam arról, hogy mi volt New Yorkban. A pusztítás, a tömegmészárlás, a...- itt elharaptam a mondatod.
‒ Mi? - fordult ismét felém. Nem válaszoltam. Tudta, hogy mit akartam mondani. - Mondd ki! - sziszegte fogai között.
‒ A Bosszúállók. - mondtam ki végül.
‒ Azok a porlepte népség.... - fintorgott. - Miattuk kerültem ide. - mutatott a szobára.
‒ Miért csináltad? - kérdeztem. - Mire volt jó?
‒ Ha már Asgardot nem uralhattam, gondoltam, hogy akkor majd Midgardot fogom. - vonta meg a vállát mintha ez csak valami tárgy lenne. - Most viszont én kérdezek.
Várakozóan néztem rá.
‒ Tessa az anyád volt? - kérdezte.
‒ Döntsd el magad! Úgy tudom, hogy te is jártas vagy a mágiában. - vontam most én vállat. Kicsit elnevette magát.
‒ Nem örülnél annak, ha használnám. - mondta.
‒ Tegyünk egy próbát! - álltam fel. - Ha az igazat akarod tudni, ne habozz. - válaszoltam. Ismét rám nézett, szemeiben felcsillant a vágy. Tudni akarta a teljes múltamat, éreztem a szívverésén. A légzése egyre gyorsabb lett.

A múltam nem lesz titok előtte, ha olyan erős az ereje, mint amilyennek mondják.