ROMLOTTAK ( LOKI LAUFEYSON )

TERV

‒ Amire már nyilván rájöhettél, az az, hogy telepata vagyok. De a telekinézésemmel sincs semmi probléma.
‒ Hm. - feldobott egy kis tárgyat a levegőbe. S az nem hullt le a földre. Nem lehetett hallani nagy koppanást, mert ott lebegett előttem. - Szóval csak ezekhez értesz? - kérdezte kíváncsian. Egyszerűen csak vállat vontam.
‒ Engem csak ennyivel áldott meg az élet. Nem is vágytam igazából sok tudásra. A telepátiám az, ami segített a túlélésben, és nekem ennyi elég is volt.
‒ Mennyi ideig voltál Midgardon?
‒ Majdnem 600 évig. - feleltem, mire elmosolyodott.
‒ Milyen unalmas lehetett. - nézett szemeimbe szórakozottan. - Több száz évig élsz egy helyen, és nem történik semmi változás. Folyton csak a primitív emberi lények háborúit éled meg, újra és újra.
‒ Mintha itt nem lett volna háború! - nevettem fel szarkasztikusan. - Mondd csak, ki volt az, aki Jégóriásokat hozott be Asgardba? Ki volt az, aki megölte a saját apját? Ki támadta meg New Yorkot, a Chitaurik élén?
Láttam a tekintetében, teljesen felháborodott. Szemei dühvel teli szikrákat szórtak felém. Ennek következtében egy éles tárgyat éreztem meg a nyakamnál. Hátulról közelebb hajolt a fülemhez, miközben az éles tárgy már épphogy nyakamba vágott. Az előttem ülő Loki, köddé vált.
‒ Nem arra voltam kíváncsi, hogy miket tudsz rólam! Hanem arra, hogy hogyan élted túl a Földön, egyedül... ilyen kinézettel.
‒ Ha elvennéd ezt a nyakamtól, folytatnám. - feleltem higgadtan.
Pár pillanatig még gondolkozott, de végül elvette nyakamtól a tárgyat, és megkerülve engem, visszaült az ágyára. Felkeltem, és oda mentem hozzá. Meg akartam ismételni azt, amit nemrég tettem. Telepatikusan meg akartam neki mutatni az emlékeimet, de mielőtt még hozzá érhettem volna, elkapta a kezemet.
‒ Többször nem. - felelte ellentmondás nem tűrő hangon. - Beszélj! - nézett mélyen a szemeimbe.
‒ Egy erdőben kötöttem ki, több hónapig ott voltam. A képességeimnek hála, nem voltam védtelen, és bennem voltak a túlélési ösztönök. Nem esett bajom, szerencsémre. Amikor kikerültem az erdőből, minden új volt számomra. Egy idegen helyen, egy idegen bolygón, úgy, hogy fogalmad sincs semmiről, elég nehéz élni. Egy kis lakatlan viskót találtam, nem messze az erdőtől. A nagy része leégett, de mégis otthont nyújtott számomra. Így teltek az évek. Vadásztam, harcoltam és felnőttem.
Csöndben figyelt és hallgatott.
‒ Ennyi? - kérdezte unottan. - Azt gondoltam, hogy lesz benne valami, izgalom is.
Elmosolyodtam.
‒ Azt még nem kérdezted meg, hogy hogyan kerültem ide. - Meglepődött a válaszomon.
‒ Hogyan? -kérdezte.
‒ Nos, mikor a S.H.I.E.L.D. megtalált, és rájött arra, hogy én nem evilági lény vagyok, el akartak fogni. De nekem sikerült megszöknöm előlük, és megfújtam az egyik gépüket, amit még egy hozzám hasonló idegentől koboztak el. Jártam a világokat, életben maradt Látók után kutattam. Sajnos ez nem tartott túl sokáig, mert egy rossz ugrás ide sodort, és a hajóm tönkrement. Ezzel én itt ragadtam, és elfogtak.
‒ Innen nem fogsz kijutni egyhamar. - dőlt hátra az ágyán.
‒ Nem olyan biztos ez. - feleltem mosolyogva.
‒ Badarság. - hagyta rám Loki.
‒ Majd meglátjuk.
Nem tudtam, hogy éppen milyen napszakra járhat az idő. Odalent eléggé nehéz is lett volna megmondani. Elgyengültem és pihennem kellett, de a történtek után, nem akartam álomra hajtani a fejemet. Sajnos ezt nem csak én, de más is észre vette.
‒ Ha már meg akartalak volna ölni, megtettem volna. - mondta az ágyán feküdve. Mivel ő is Jégóriás volt, nem igazán tarthatta a szavát. És a királynő megtanította a varázslásra is. Az elméjét tudta annyira kontrollálni, hogy mást sugalljon felém, mint amit valójában gondol. Főleg úgy, hogy fáradtan nem volt akkora erőm, mint amikor ép voltam.
Éreztem, hogy lassan az erőm végleg elhagy, és a szemeim szép lassan lecsukodnak. Már csak abban bízhattam, hogy most kivételesen nem hazudik. De a csínytevés istenénél, elég ritkán akad kivételezés.

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fájt a fejem. Ez általában akkor történt, ha látomásom volt, vagy éppen készülőfélben volt. Ezt az egyik titkomat meghagytam magamnak. Néha láttam a jövő kis töredékeit, de nem mindig volt valós amit láttam. A jövőt rengeteg tényező befolyásolhatta.
Viszont, az akkori látomás nagyon erős volt. A trónörököst láttam. Thort, Odin fiát. Ide tartott le a cellákhoz, és a fivérét kereste. Egy hírt hozott neki.
Nem nyitottam ki a szememet. Motoszkálást hallottam.
‒ Mit keresel te itt? - hallottam meg Loki hangját.
‒ Én is örülök, hogy látlak, testvér! - ez egy mélyebb, és sokkal magabiztosabb hang volt. Szóval a látomásom valós volt...
Az alakváltásom még nem volt a legmegfelelőbb, de már egyre jobban ment. Lokinak nem mondtam el mindent. Ostoba is lettem volna, ha pont vele osztottam volna meg az összes képességemet.
Képes voltam az alakváltásra is, bár ezzel még járt néha napján gyakorlás, de alig észrevehetően ment már. Muszáj valahogy közbe avatkoznom, mert az volt az egyetlen esélyem a kijutásra, és ha az a balfácán elszúrta volna, én esküszöm megfojtottam volna. A másom ott feküdt az ágyon, s én közben észrevétlenül felkaptam, az asztalon lévő gyertyatartót, és Loki mögé lopóztam. Szerencsémre nem vették észre, hogy ott állok.
‒ Az meg ki? - kérdezte Thor. Ő kint állt, a sárga lézernyalábon túl. Egy percre megfagyott bennem a vér, de nem közvetlen rám nézett, hanem az árnyékmásomra, aki még mindig az ágyon feküdt. Már lendítettem volna Loki fejéhez a tömör aranytartót, amikor egy gyors kijelentést tett, ezzel megállítva engem.
‒ Ő nem az igazi. Az igazi épp itt áll mögöttem, és le akar ütni a gyertyatartóval. - Hirtelen megfordult, és egyszerűen kivette kezemből a tartót, majd vissza rakta az asztalra. Na erre nem számítottam.
‒ Nem lett volna túl bölcs döntés. - mondta nekem szórakozottan.
Én csak ott álltam, tehetetlenül. Thor engem méregetett.
‒ Szóval te vagy az a Látó, akiről apám mesélt. - mondta a szőke. Felé pillantottam.
‒ Milyen udvariatlan vagyok. - feleltem szarkasztikusan, és kelletlenül meghajoltam előtte.
‒ Mily elragadó, nem igaz bátyám? - mondta kicsit szemrehányóan Loki.
‒ Igen, az...
‒ Azért azt megkérdezhetem, hogy miért zártatok össze vele? - kérdezte Loki.
‒ Apánk parancsa volt. - hagyta rá Thor.
‒ Apád parancsa. - sziszegte fogai között Loki. Farkasszemet néztek egymással, egyikük sem szólalt meg.
‒ Miért is vagy itt? - törtem meg a kínos csendet végül én. Ezen kívül egyébként is csak az érdekelt, hogy mi a szándéka.
‒ Meg akartam hívni az öcsémet, az esküvőmre.
‒ Az esküvődre? - ismételtük meg egyszerre a szót Loki-val.
‒ Ez elveszi azt a Midgardit! - fogta meg a fejét Loki.
‒ Kit? - kérdeztem meg, mit sem tudva.
‒ Jane-t. - felelte Thor. - A szerelmemet.
‒ Szerelmedet. - horkantott fel gúnyosan Loki. S egy szempillantás alatt, összeállt a tervem. Úgy csapott belém az ötlet, akár a villám.
‒ Imádom az esküvőket! - feleltem gyorsan. - Szükségetek van esetleg még koszorúslányra? - kérdeztem. A két férfi hitetlenkedve nézett rám. Erre nyilván nem számítottak, bár engem is meglepett a tőlem elhangzottak.
‒ Tessék? - kérdezték egy kis idő után.
Loki-ra néztem, és telepatikusan elmondtam a tervemet. Pár másodpercembe tellett, és ez nem is volt annyira feltűnő Thornak. A fekete hajú férfi, aprót bólintott a fejével.
‒ Egy feltétellel megyek el. - mondta Loki, miután befejeztük az eszmecserénket.
‒ Mégpedig? - kérdezte Thor.
‒ Ha ő is jön. - nézett rám.
‒ Bocs, megismételnéd még egyszer?- kérdezte Thor.
‒ Tudod bátyám, ő érzékeli a veszélyt, és ha esetleg valami közbe ütne, ő azt előre megtudná nekünk jósolni! - okoskodott az isten. - És segíthet bármiben, amit csak akartok.
‒ Miért ütne közbe bármi is? És mióta érdekel téged, magadon kívül más is? - ráncolta a szemöldökét a szőkeség.
‒ Bármi megtörténhet. - kezdtem most én bele. - Csak gondolj bele, felség. - Huh a nyalizás, az ment. Nem is hittem volna, hogy ennyire jól megy a színjáték. - Ez az örömhír, hogy a Mennydörgés Istene, Odin fia megházasodik, minden világba eljuthat. És nyilván vannak rosszakaróid is akik... majd esetleg megpróbálhatják szabotálni az esküvőt. Netán - feltételezzük fel -, hogy árthatnak a menyasszonynak is...
Az érvem célba ért, mivel elgondolkozott rajta.
‒ Ezt meg kell beszélnem Apánkkal.
‒ Biztos ez? - kérdeztem. - Ő nem hinné el, hogy én segíthetek nektek, ha közbeüt valami. - mondtam.
‒ Beszélek vele, és kész! - felelte ellentmondást nem tűrő hangnemben.
‒ Mikor lesz az esküvő? - kérdezte Loki, terelve a feszültséget közöttünk.
‒ Mára pontosan, egy hét múlva.
‒ Kapunk ruhát is? - kérdeztem izgatottan. Próbáltam az ártatlan, kissé ostoba lányt eljátszani. Azokat annyira nem tekintik veszélyesnek. És akkor pont az volt a célom. Ha ez kellett a kijutáshoz, hát miért ne vetettem volna be mindent?
Thor ezek után, kicsit szúrós szemekkel rám nézett.
‒ Előbb még kitaláljuk, hogy egyáltalán kapsz-e arra engedélyt, hogy elgyere!
Ismét meghajoltam előtte, rosszalló pillantásai után pedig fogta magát, és elviharzott. Újra csak ketten maradtunk a másik istennel.
‒ Remélem tudod, hogy mit csinálsz. - mondta Loki fenyegetően.
‒ Még szép, hogy tudom. Ki fogunk jutni innen! - mosolyodtam el ördögien.