ROMLOTTAK ( LOKI LAUFEYSON )

SZÖKÉS

A lakoma már nagyban folyt a nagyteremben, amit direkt erre rendeztek be, az esküvő napján. Loki-val kettőnket leültettek egymás mellé, az asztal végébe, és két őrt állítottak mögénk. A nász nép, nem törődve velünk, jó ízűen falta a jobbnál jobb ételeket, és számunkra értelmetlen földi, vagy családi témákról beszélgettek. Néha éreztem egy-két perzselő tekintetet magamon, de nem kellett használnom a képességemet, hogy tudjam, Thor és Odin szüntelenül minket, vagyis inkább engem figyelnek. Siffel is akadt egy nem kívánatos apró párbeszéd, ami csak felőle egy újabb figyelmeztetés volt. Ennyire lerí rólam, hogy szökni akarok, vagy mi a franc? Gondoltam magamban, de lehet, hogy nem kellett volna.
‒ Pontosan. - felelte a mellettem ülő, miközben villáját szájához emelve, evett egy darabka sajtot.
‒ Fejezd be! - próbáltam higgadt maradni.
‒ Csak nyugalom, jönni fognak. - felelte.
‒ Ha átversz, én esküszöm...
Felsóhajtott, és megforgatta a szemeit.
‒ Inkább egy valamit, mondj el nekem. - mondta, és én igyekeztem türelemmel hallgatni, újabb ostoba kérdését.
‒ Biztosan Thoré az a gyermek, amit az az embernő hordoz magával?
Jóízűen elmosolyodtam, és felemeltem a poharamat.
‒ Te komolyan azt gondoltad, egy percig is, hogy tényleg létezik az a gyerek? - kérdésére egy kérdéssel válaszoltam, és beleittam a finom vörös borba, amit a poharam tartalmazott.
‒ Parancsolsz?
‒ Jól hallottad Laufeyson!
‒ Nagyon ügyes. - felelte. - Ezzel, most igazán megleptél.
Megrántottam a vállamat.
‒ Kellett valami, ami eltereli rólam a figyelmet.
‒ Ezzel nem inkább, csak még jobban magadra vonzottad azt? - kérdezte tudálékosan. - Te osztottad meg velük ezt az információt, és ha csak eszükbe jut a gyerek, majd te fogsz előbukkanni az emlékezetükben, mert te mondtad, hogy van egy gyerek.
‒ Nem azzal vannak elfoglalva, hogy ki mondta, hanem azzal, hogy aki mondta, az mit is mondott. Nézz csak oda. - ujjammal Thor, és az embernő felé böktem, akik egymás mellett álltak, és egy házaspárral beszélgettek, a nő pedig közben a hasát simogatta. - A tenyeremből ettek, pedig jól tudják, hogy megbízhatatlan vagyok. Ha mondasz valakinek egy olyan dolgot, ami boldoggá teheti az életét, egyből elhiszi, mivel örül annak, hogy valami jó fog történni vele. - fejeztem be mondandómat.
‒ Tudod... - kisöpört egy tincset az arcomból, miközben a szemeimet kémlelte. - Ha egy másik helyzetben volnánk, talán még történhetne is valami közöttünk.
‒ Ugyan már, Loki. Jól tudom én is, sőt még az itt lévő összes midgardi és asgardi is, még azok is akik nem ismernek, hogy téged nem érdekel más a világon, csak önmagad! Képtelen vagy szeretni. Nem ismersz mást, csak a haragot, és az árnyékban való bujkálást.
‒ Elég! - az öklével egy nagyot csapott az asztalra, amitől páran azonnal felénk is kapták a fejüket.
‒ Ha a haragodat másra használnád fel, sokkal jobb életet tudnál élni, nem gondolod? - kérdeztem. Nem válaszolt, csak elfordult felőlem.
‒ Ostoba voltam, mikor egy percig is azt hittem, hogy te is olyan vagy, mint én. - mondta elhaló hangon. - Tessa rosszul döntött, veled kapcsolatban. Ott kellett volna maradnod a bolygón, mert az élők között nem leled helyedet. - ezzel fel is állt az asztaltól, majd az őr kíséretével ki sétált, az egyik erkélyre.
Nem fájtak szavai. Nem tudtak fájni. Dühös volt, de tudta, hogy igazam van. Ő nem tud szeretni, senkit sem.

Egy hatalmas robbanás. Jégórások hada özönli el Asgardot. Kitör a pánik. Itt az idő. Hátra pillantottam az őrre, aki engem felügyelt, és mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem figyel, felé fordultam és kihúzva az övén logó kardot, megsebeztem lábát, amitől felnyögött és a földre rogyott. Körülnéztem, hogy valaki néz e, és mikor megbizonyosodtam arról ,hogy mindenki mással van elfoglalva, ruhám átváltozott egy sokkal kényelmesebb "harci" öltözékké. Lila köpenyem magam mögött lobogott, miközben futásnak eredtem. Senki sem számított erre mi? Kirohanva az erkélyről, lenéztem. Nagyon magasan voltam. Ha onnan leugrok, meghalok. Hát akkor az ajtón fogok távozni, annak rendje, és módja szerint. Viszont egy valamire egyikünk sem számított: a sötét tündérek is beszálltak a buliba, bár őket senki sem hívta. Amíg nem ölnek meg engem, addig nem igazán érdekel.
Lerohanva a lépcsőn leszúrtam pár katonát, akiknek azért halálos sebet nem okoztam, pedig tehettem volna. Ez a hely tényleg, túl puhánnyá tesz. Félre lökve az embereket rohantam egyre lejjebb, hogy végre elérjem a fő kijáratot. Az emberek össze - vissza rohangáltak, az asgardi katonák pedig küzdöttek a jégórások, és a tündérek ellen. Megpillantottam a fő ajtót. Elkezdtem rohanni, és közben ahol csak tudtam, átvergődtem a tömegen. A katonák már nem is velem voltak elfoglalva, hanem a hívatlan vendégekkel, ezért a vártnál kicsit könnyebb dolgom volt. Egy sikoltást hallottam, majd még egyet. A katonák vére belepte az egész előcsarnokot. Már majdnem kijutottam, mikor szemeimmel megpillantottam Friggát. Küzdött a varázserejével, de túl sokan voltak. Nem figyelt maga mögé, de én résen voltam. Egy mellettem fekvő halott katona kését kikapva tartójából, egyenesen a Frigga mögötti sötét tündérnek hajítottam, akinek a szívében landolt a kés, és azonnal meghalt. Frigga hirtelen felém kapta a tekintetét. Ajkai elváltak egymástól, mikor felismert. Viszont, ami ezek után történt arra nem számítottam. Egy sötét tündér hasba szúrta, és a királyné egy fájdalmas nyögéssel elterült a földön.
‒ Ne!- kiáltottam torkom szakadtából, majd a kardomat suhintva, lefejeztem a tündért ki a halálát okozta. Letérdeltem Frigga mellé, kardomat jobb kezembe fogtam, és a másik kezemet a sebére tapasztottam, egy kis időt nyerve ezzel. - Frigga. - suttogtam.
‒ Köszönöm. - nyögte, és kezével megsimította arcomat. - Vigyázz rá! - suttogta. - Kérlek, vigyázz rá! - mondta.
‒ Kire? - szorítottam tovább a sebet.
‒ Lokira. - suttogta, majd keze - amivel arcomat fogta -, maga mellé hullott. Éreztem, hogy mellkasa nem mozdul többé, és tekintete üressé válik. Teste holtan hevert a palota padlóján, amit friss vére borított be. Én mellette térdelve, adtam át a fájdalmat. Egy könnycsepp végigfolyt arcomon, majd a halott királynő kezére cseppent.
‒ Ezért megfizetsz, te rusnya kis torszülött! - hallottam meg magam mögött egy ismerős hangot, és kezemben még erősebben megszorítottam, a kard nyelét. Üvöltve szúrtam szíven a mögöttem álló katonát. Páncélján a kard áthatolt. De már nem is volt szükségem a kardra, hiszen az elmémmel képes voltam ölni. Olyan érzésem volt, mintha sokkal erősebb lennék...

Előfordulhat, hogy a királynő átadta nekem az erejét?