Szellemlányok mosolya;
mint a két hete elolvadt hó, oly' ragyogó.
Tornatermi szirének;
hátulra állnak, onnan figyelnek.
Csontjuk éles,
csoda, hogy még nem szakította át vékony sápadt bőrüket.
Szakadozó kötélháló választja el világainkat,
és csak a szellemlányok engedhetik meg maguknak, hogy átengedjék a labdát ködtestükön.
Jégcsap-ujjaiknak nem tesz jót a műbőr gömb, elárulja őket.
Csak a magamfajta egyszerű halandóknak lesz piros az alkarja egy átütéstől.
Passzolok, lépek, botlok,
orromban tavasz,
tüdőmben még dolgozik a két kör,
ötszáz méter
fél három
négy lépés.
Elcsigázott grimaszommal megijesztem a sziréneket - pedig nem állt szándékomban.
A kicsöngő a vészharang,
az álom elillan, a vihar megállt
és én mégis az öltöző padjának mentőcsónakában elborult képzelgéseken ringatózva
szőke tincseket látok lelki szemeim előtt.
Mi lehet olyan elbűvölő az állandóságban, a semmiben? Mi passzív csodátok titka, tornatermi szellemlányok?
YOU ARE READING
Fáradt vagyok
Poetry"nem talállak a tömegben így megkreállak és majd összegyúrlak hóból és álmokból" Belső monológok, versek, önsajnáltalás, áradozások és más hasonló csodák. 2017. MÁJUS - 2018. DECEMBER festmény: Die Jungfrauen (Gustav Klimt)
