Fáradt vagyok

Elfáradtam.

Tele vagyok élettel, még nem is nőttem fel, de érzem
minden
egyes
részemmel,
hogy elfáradtam.

Csontos kezeimen átsüvít a szél
és én beleborzongok a metrói huzatba.

Füllhallgatóm csak a magas hangokat adja ki, a többit elnyeli a szerelvény -

That doesn't wipe the tears or the years away
But I'm back in the city and I'm here to stay
And you know what I'm here to do?
I'm not here for you...

- de így is elejtek pár könycseppet a sorok között.

Gondolkozok.

Fejemben a csillagok alatt
egy fekete és egy vörös hajú lány táncol,
Solange és Desiree
boldogok és könnyedek
olyanok, amilyen én is lennék,

ha éppen nem akarnék ilyen sebességgel oxidálódni.

Kint hideg van,
benn a teremben pokoli meleg
mindenki aurája éget
és engem beküldenek a tábortűz közepére.

És gyorsabban veszem a levegőt
és elszorul a torkom
és összekulcsolom a kezem
és úgy érzem magam, mint reggel a lépcsőkorlátra görnyedve;

de most az erőtlen öklendezés helyett inkább elkezdek sírni.

Hirtelen nem a tűz közepén haldoklok, hanem egy frissen megkeresztelt gyerek vagyok egy armadányi rokon közepén, akik csak most vették észre, hogy a kicsi megijedt.

Nem tudom mit kell csinálnom.

Remeg a kezem, nem kooperál az agyammal
mindig kekeckedik velem, hiába akarok csak egyetlen összefüggő vonalat megrajzolni.

Pár óra elteltével újra önmagam vagyok,
ironizálok,
beszélgetek a kedves kék hajú lánnyal
förtelmes magyar számokra dobolok a lábfejemmel.

Aztán elindulok hazafele és újra eszembe jut, mennyire szánalmas volt, amit csináltam.

Még egyszer megremegek, amit a szélre fogok.

Hajam beszívta a pesti levegőt,
áthatóan érzem rajta a cigifüstöt, ami az összes későnérő művészgyerek szájából távozott.

A tükörbe nézek:
mintha most tértem volna vissza a halálból.

Leülök.
Rajzolni ismét.
Megkérdezem magamtól:
Mi lesz a házival?
A nyelvekkel?
A gitárral?
A jövővel?
Mit tervezel?

- Ma még nem tudhatom. Fáradt vagyok az ilyen kérdésekhez - válaszolom.