Kicsiként még egészen határozott életcéljaim voltak.
Jó állás.
Sok pénz.
Nagy ház.
Férj.
Gyerekek.
Igen, tudom, elcseszett egy gyerek voltam,
de ha ezt diktálják folyamatosan körülötted...
Viszont aztán...
Megváltoztak a dolgok.
Átértékeltem sok mindent és megtanultam, hogy azok, amikhez annyi időn át rettenetesen kötődtem, rettenetesen fölöslegesek.
Meg, aztán volt valami más is, ami megváltozott.
Egyszer csak... elkezdtem félni.
Sosem féltem.
Először csak apró dolgoktól,
mint a pókoktól
menzás kajától
hungarocell-nyikorgástól.
Aztán...
családomtól
osztálytársaimtól
a gerendától
suliköröktől
felelésektől
telefonbeszélgetésektől
társasági eseményekről
irodalomóráktól, ahol beszélni kell...
És így, ezzel az összes félelmemmel együtt,
alig felnőttként
most már mindössze egy célom van:
Bebizonyítani a világnak,
de legfőképpen magamnak,
hogy nem vagyok annyira hülye és szerencsétlen, mint amilyennek elsőre tűnök.
Egyedül az a tetves szorongás rondít bele folyton a terveimbe.
ESTÁS LEYENDO
Fáradt vagyok
Poesía"nem talállak a tömegben így megkreállak és majd összegyúrlak hóból és álmokból" Belső monológok, versek, önsajnáltalás, áradozások és más hasonló csodák. 2017. MÁJUS - 2018. DECEMBER festmény: Die Jungfrauen (Gustav Klimt)
