Utállak, ugye tudod?
Utálom, hogy itt vagy akkor is amikor nem vagy itt,
utálom, hogy ha az évben egyszer látlak, már rögtön nem tudok beszélni és megremeg a hangom,
utálom, hogy úgy tettél és olyanokat mondtál amiket nem úgy értettél, ahogy szerettem volna.
Én pedig annyira kegyetlenül szerencsétlen vagyok.
Hogy lehet tíz hónap totális elszigeteltség után is bolondulni valakiért?
Egy ambiciózus,
őrült,
perverz,
önző,
egoista valakiért?
Annyira, hogy ha lehunyom a szemeimet az ő tekinetét lássam,
vagy, hogy a szekrény mélyén tartogatott pólót, amit tőle kaptam megszagoljak azzal a hiú reménnyel, hogy ismerős lesz az illata?
Tudom, hogy nem érdekellek.
Egyszer azt hiszem érdekeltelek, de az már rég volt.
Talán akkor voltam számodra egyedül egy fikarcnyit is érdekes, amikor tudatodon kívül elkeztél tönkretenni.
Bár, lehet akkor sem igazán.
És bánom.
Bánom, hogy nem nyúltam a kezed után,
bánom, hogy nem öleltelek meg még egyszer,
hogy nem fordultam meg a rozoga emeletes ágyban,
hogy nem mondtam semmit, amit el kellett volna mondanom,
hogy ahelyett, hogy felőled érdeklődtem volna a saját halálomon elmélkedtem.
El kell, hogy engedjelek, tisztában vagyok vele.
Én vagyok az árnyékod, akiről tudomást sem veszel
és nekem most azt hiszem dühösnek kéne lennem
rád,
rám,
a helyzetre,
de bevallom őszintén én inkább tehetetlennek érzem magam;
és ez csak egy kicsit fájdalmasabb annál, mintha dühös lennék.
ESTÁS LEYENDO
Fáradt vagyok
Poesía"nem talállak a tömegben így megkreállak és majd összegyúrlak hóból és álmokból" Belső monológok, versek, önsajnáltalás, áradozások és más hasonló csodák. 2017. MÁJUS - 2018. DECEMBER festmény: Die Jungfrauen (Gustav Klimt)
