Fáradt vagyok

"Példakép"

Van egy lány.
Nem rég jött csak az osztályba.
Kedves, aranyos és...
rettenetesen szép.
Ezt nem csak azért mondom, mert bunkónak tűnnék, ha azt mondanám nem az, hanem... mert tényleg szép.
Úgy néz ki, ahogyan az én szüleim szívük szerint szeretnék, hogy én kinézzek.
Nem beszélünk túl sokat,
viszont minden nap egy picit többet.
Az egyik ilyen nap tudtam meg, hogy evészavara van.

Egymás mellett ültünk a padon.
Egész jó napom volt, kivételesen.
Egszer csak rámnézett és azt mondta: "Bárcsak olyan vékony lehetnék, mint te"
Abban a pillanatban megállt bennem az ütő. Köpni, nyelni nem tudtam, fogalmam sem volt, hogy reagáljak:
sírjak vagy üvöltsek.
Végül annyit sikerült kierőszakolnom tiltakozó testemből:
"Kérlek ne."

Egy másik nap hasonló dolog történt, bár akkor még az egyik barátnőm is csatlakozott.
Akkor is egy padon ültünk, de valahol máshol.
Talán a második emeleten?
Talán.
Akkor ez a lány próbálta elmagyarázni, hogy miért nem szeret enni.
Annyira szeretnék neki segíteni.
Akárhányszor feljön a téma tehetetlennek érzem magam.
A lényeg az, hogy egyszer drága barátnőm is becsatlakozott és azt kezdte ecsetelni ennek a lánynak, hogy ő is mennyire szeretne lefogyni.
Vékony lányként ezekbe a beszélgetésekbe nem is érdemes beleszólni. Tapasztalatból beszélek.
Szóval, csak csendben ültem, vártam a csengőt, néztem a telefonom, mindezt azért, hogy teljen az a fránya idő...
Amikor hirtelen barátnőm magához rántott és és kijelentette:
"Ez a lány - itt rám mutatott - a példaképem. Minden álmom az, hogy úgy nézzek ki, mint ő."
És megint elfogott a bánat és a düh toxikus keveréke. Megint teljes tudatlansággal néztem szembe a helyzettel, az agyam fénysebességgel dolgozott a válaszon miközben próbáltam nem kiakadni.
"Kérlek ne mondd ezt."
És ismét én zártam le a beszélgetést egy suttogott nyögvenyelős mondattal.

Angolon valamilyen furcsa véletlen folytán szintén előkerült a téma, a tanár pedig csak hagyta, mondván "Angolórán az a lényeg, hogy beszéljünk."
Valahogy barátnőmnek ez alkalommal is sikerült megjegyeznie, hogy én egy példakép vagyok.
Akkor azt éreztem, hogy a lelkem darabokra tört és, hogy jelenleg az összes kis rész szilánkként szaggat szét belülről.

Kérlek, ezúttal hadd magyarázzam el, miért váltanak ki belőlem ezek a mondatok ilyen reakciót.
A helyzet az, hogy világéletemben vékony voltam.
Ez nem valami betegség, vagy ilyesmi miatt van, egyszerűen nem tudok meghízni.
És tudom, most drága személy aki ezt a förtelmet olvasod azt gondolhatod "Ki ez a fruska és miért hisztizik itt? Örülhetne, hogy azt ehet amit akar, nem úgy, mint más lányok!"
és félreértés ne essék, én örülök, hogy vékony vagyok. Sőt, kifejezetten szeretem a testalkatom.
Egyszerűen végtelen szomorúsággal tölt el, ha valaki emiatt az apró dolog miatt - amihez nekem semmi közöm - példaképnek tekint.
Tényleg ennyi lenne az, amiért valaki, valaha felnézhet rám?
Mármint, nem azt mondom, hogy kiemelkedően zseniális személy lennék - elvégre nem mindenki lehet Rowan Blanchard vagy Amandla Stenberg - viszont próbálok jó ember lenni. Minden egyes nap arra törekszek, hogy többet és többet tudjak meg a világról és, hogy ezeket az információkat a lehető legjobban hasznosítsam. Minden erőmmel azon vagyok, hogy semmilyen módon ne diszkrimináljak vagy ítéljek el másokat és néha másokat is próbálok arról meggyőzni, hogy ne tegyék.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem tudom jól fogadni a kedves szavakat.
Ha valaki azt mondja okos vagyok, megköszönöm.
Ha valaki megdícséri a rajzomat amin napok óta dolgozom, megköszönöm.
De a tudat, hogy valaki azért utálja a testét, azért hagyja ki az ebédet és talán a vacsorát is, mert "olyan szeretne lenni, mint én" egyszerűen felemészt.
Bűnösnek érzem magam és kegyetlenül fáj.
Ha még egy olyan lány lenne a példaképük, aki végtelen kitartással és akaraterővel érte el azt, ahogy kinéz, még megérteném.
De miért pont én? Miért én, aki egy fikarcnyi erőfeszítést nem tett azért, hogy egyáltalán egészséges legyek?

Így röpke jelentéktelen történenetem végén térjünk vissza még egy kicsit arra az ominózus angolórára.
Mivel miután barátnőm száját elhagyta az a bizonyos mondat egy osztálytársnőm rögtön felém mutatva rávágta:
"De hát ő betegesen sovány!"
Aztán, mikor észrevette mit is mondott rögtön hozzátette:
"Bo-bocsánat! Én nem úgy gondoltam! Tényleg!"

És akkor valamiért rengeteg minden eszembe jutott. Emlékek, személyek, de leginkább mondatok.

"Úristen, de vékony a csuklód!"
"De most komolyan, eszel te rendesen?"
"Egyél már! Úgy nézel ki, mint egy csontváz!"
"Biztos anorexiás vagy."
"Voltál már orvosnál?"
"Ez nem normális."
"Tuti, hogy hánytatod magad. Ha azt mondod nem, hazudsz."
"Egyél már! Még azt hiszik éheztetünk!"
"Jézusom, az a csípőcsontod?"

Kiakadhatnék.
Ráordíthatnék.
Megsértődhetnék.

De nem teszem. Csak hátrafodulok, rámosolygok és annyit mondok:
"Semmi baj."

Már megszoktam.