Jimin pov:
Érzem, ahogy egy könnycsepp legördül kerek arcomon, miközben megszakad a szívem. A fülhallgatómból kiszűrődő zene elnyomja szipogásom zaját. Ezernyi érzelem kavarog bennem, amik felülemelkednek rajtam, és akárhogy próbálom, tehetetlen vagyok. A földbe döngölnek. Az egész világom összeomlott egyetlen mondattól. „Mennem kell". Elhagyott. Nincs többé. Pedig én semmi vagyok nélküle. Szükségem van rá. De ő nincs itt.
Ha nem ez a mondat visszhangzik a fejemben, akkor az utolsó együtt töltött esténk képe villan be.
Az ágyamon ülve, felhúzott térdekkel, a falnak dőlve hagyom, hogy újra és újra megjelenjen előttem a próbaterem a maga világos falaival és hatalmas ablakaival. Az utolsó boldog emlékem helyszíne, ami már-már nem is annyira felhőtlen.
Az ablakon már nem szűrődött be fény, este volt. Csak a beltéri lámpa fénye töltötte be a termet. Valamelyik hangszóróból halkan szólt valami zene, amire az én szerelmemnek eszébe jutott, hogy táncoljunk. Felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon a földről, amit én szívesen fogadtam. Halványan rámosolyogtam, amit viszonzott. Ekkor lehajtottam fejem és egy szélesebb mosolyra húztam ajkaim. Hihetetlen volt, hogy képes csak egy mosollyal megmelengetni a szívem. Csak ketten voltunk, így bátrabban hajoltam hozzá közel egy csókot kérni, ami annyira tökéletes volt. Vele mindig az volt. Vele minden az volt. Miután elváltak ajkaink egymástól egy laza ölelésbe vont, és így ringatott a zeneütemére. Két kezem és fejem a mellkasán pihent. A kellemesen halk zene éppen hogy elnyomta szíve ritmusát. Míg erős karjaival zárt közre, addig állát fejem tetején pihentette. Érzem, ahogy hajamba szuszog. Mintha most is itt lenne. Illata bekúszott orromba, meg is jegyeztem magamban, mennyire szeretem is ezt. Ha tudtam volna, hogy akkor aznap éjjel érzem utoljára...
Hosszú percekig – kitudja, talán órákig – csak így egybefonódva léteztünk. Jinnel táncolni olyan volt, mint egy álom. Egy nagyon szomorú és szenvedélyes álom. Ez volt az utolsó táncunk. Aznap éjjel hajnalig beszélgettünk mindenféléről. Nagyon sokat mesélt magáról, és azokról a dolgokról, amit senki nem tud róla, vagy csak nagyon kevesen. Én is megnyíltam neki. Bíztam benne mindennél jobban. Ha tudtam volna, hogy másnap elhagy... Egész este az ölében tartott, simogatott mindenhol ahol csak ért. Még most is érzem érintését magamon. Annyira kibaszottul hiányzik! – lassan kinyitom a szemem, amin könnyfátyol ül, így takarva el előlem a szobám. Összeszorított fogakkal próbálom elnyomni a mellkasomban felgyülemlett fájdalmat, amit a hiánya okozott. Vajon ő mit csinálhat most? Gondol rám? Vajon én is ennyire hiányzom neki? Hogy fogom kibírni nélküle? Haza fog jönni...? Annyira szeretném, ha újra velem lenne. Talán nem örökre ment el. A hazát szolgálja. Helyesen cselekszik, de én nem bírom már nélküle, pedig alig másfél hete, hogy nincs velem. Mindketten rettegtünk, hogy ez bekövetkezik. A legjobban attól, hogy nem jön haza.
Miután megszabadultam arcomat áztató könnyeimtől, körbe néztem a szobán, ahol persze minden az én szerelmemre emlékeztetett, így újból beugrott, ahogy karjai közt tart.
Oldalra nyúltam és felemeltem az ágyon heverő szürke pólót, ami az övé volt. Orromhoz emelve szippantottam bele óvatosan, már-már attól félve, hogy kimegy belőle az illat. A kellemes ismerős aroma átjárta testem ezzel egyfajta megnyugvást adva számomra. Ha más nem, legalább ennyi megmaradt nekem belőle.
