Jin pov:
- Nekem ez nem megy! – fakadtam ki, ahogy ledobtam magam a földre, és mint egy morcos kisgyerek, duzzogásba kezdtem.
- Dehogyisnem! – guggolt le mellém egy hatalmas sóhaj kíséretében szerelmem – Csak gyakorolni kell! – simított végig hátamon.
Igaza van. Persze. Tudom, hogy igaza van. De annyira elveszi az önbizalmam, hogy ő ennyire jó, és így nézi végig, hogy én meg egy rakás szerencsétlenség vagyok.
Egy hangos sóhaj után feltápászkodtam, és bár kelletlenül, de újra elindítottam a zenét.
Jimin hangosan számolta az ütemeket, én meg próbáltam tartani a tempót, és a megfelelő mozdulatokkal bemutatni csapni való tánctudásom. A tükörből viszont a századik próbálkozásra is csak a kudarc tekintett vissza rám.
- Chim... - néztem rá fancsali képpel.
- Nézzük meg még egyszer lassan – sóhajtott egyet, én meg követtem őt a mozdulatokban.
Az egész táncot átvettük lassan, legalább háromszor. Így ment. De amint gyorsabban kellett volna, már belekavarodtam. Idegesen túrtam bele a hajamba az újabb két sikertelen próbálkozásom után, majd a sarokban heverő műanyag palackom felé nyúltam. Az üveg tartalmának legalább a felét legurítottam kiszáradt torkomon. Ujjaimmal nedves tincseim közé túrtam, amikor valaki kopogott az ajtón. Kérdő pillantással fordultam a hangirányába. Az ajtó résnyire kinyílt, és Hoseok bedugta rajta fejét. A tőle megszokott kedvességgel elmosolyodott és köszönt nekünk. Majd szerelmem felé fordult, és kihívta magával, hogy „megbeszéljenek valamit". Gondolhatjátok mennyire örültem neki. Nem vagyok féltékeny arra a majomra, de akkor sem szeretem, ha kihagynak valamiből. Mégis mi lehet az, amiről csak Chimchim tudhat és én nem?!
- Jin, mindjárt jövök. Addig gyakorolj nélkülem – mosolygott rám már az ajtóból, miközben egy puszit dobott felém.
Ezen lehetetlen lett volna nem elmosolyodni. Határozottan bólintottam egyet, hogy megértettem a feladatutasítást, és a következő pillanatban már magamra maradtam a négy fal között.
Beálltam a tükör elé, és megpróbáltam minden erőmet beleadni a gyakorlásba. Meg kell mutatnom Jiminnek, hogy nem vagyok annyira falábú, mint amilyennek gondol. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, és ne kelljen miattam szégyenkeznie. Mennie kell ennek a rohadt táncnak! Igenis menni fog!
Jimin pov:
- Szóval? – mosolyogtam folyamatosan Hoseokra, miközben megtámaszkodtam a lépcső korlátján.
- Lenne itt egy lehetőség. Kínából jön Szöulba egy profi táncos a következő hónapban, és ha lenne elég részt vevő akkor eljönne hozzánk megtanítani egy táncot. Érdekelne? Felírhatlak? – emelte fel jegyzettömbjét és ceruzáját.
Egy gyors pillantást vetettem a füzetre, hogy eddig mégis hány embert sikerült befűznie.
- Persze, hogy érdekel. Írj fel nyugodtan – csúsztattam kezeimet melegítőm zsebébe – na és a többieket nem akarod megkérdezni? – utaltam a csapat többi tagjára, akik még nem szerepeltek a listán.
Hoseok reakciója meglepett. Egyfajta kétkedő pillantással illetett. Most mi van? – néztem rá értetlenül, magyarázatra, vagy legalább válaszra várva.
- Természetesen megkérdezem őket is – nevetett fel – De szerinted Jungkookon kívül más eljönne? – vakarta meg tarkóját kínjában.
- Jin is el fog jönni – jelentettem ki egyszerűen – Írd fel őt is!
- Jint? A mi Jinünket? – nézett rám értetlenül, megerősítésre várva.
- Ja. Jót fog neki tenni – húztam féloldalas mosolyra a számat, Hoseok pedig felfirkantotta párom nevét is a papírra.
- Jól van, felírtalak titeket – mosolygott – Na és mit gyakoroltok ilyen szorgalmasan?
Hajamba túrva válaszoltam neki, majd dumáltunk még pár percet. Elpanaszoltam neki a Jinnel való egész délutános szenvedésemet, hogy én már csukott szemmel, a másik irányba is el tudnám táncolni az egészet, és hogy már-már mennyire nehéz magamban tartani a felgyülemlett feszültséget. Mert hát, hiába szeretem Seokjint mindennél jobban, attól még rá is ki tudok akadni, ha ennyi idő után sem tudja rendesen megcsinálni a koreográfiát. Csak annyi különbséggel, hogy ezt soha nem mondanám a szemébe úgy, mint a többi srácnak a csapatból, mert egyből összetörne. Egyem az érzékeny lelkét. Igyekszik ő, tudom én, és büszke is vagyok a kitartására. Ami azt illeti, vissza is kéne mennem hozzá...
Lassan elköszöntem Hoseoktól, és visszamentem szerelmemhez.
- Na lássuk, mire jutottál nélkülem – mosolyogtam rá kedvesen és elindítottam az elejéről a zenét.
1 ütem, 2 ütem... 8 ütem... 17 ütem és eddig semmi hiba. Lassan vége a számnak, és még teljesen időben van, nem csúszott el egy ütemet sem. A mozdulatok többsége jó, nem kiváló, de mindenképp jobb, mint volt. Hitetlenkedve nézek magam elé. Talán még számat is eltátom döbbenetemben.
- Cica, ez egyszerűen hihetetlen volt! Megcsináltad! – tapsoltam meg csillogó szemekkel. – Mi történt, amíg nem voltam bent? Megszállt egy szellem? – nevettem fel, miközben közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem.
- Köszönöm, igyekeztem. Huh, tudod hogy izgultam? – szorított magához jobban, ezáltal érezhettem leheletét nyakamnál, ami egy kellemes borzongást váltott ki belőlem.
- Nagyon ügyes voltál – vezettem karjaim két izmos vállára – Megérte ennyit gyakorolni, büszke vagyok rád – pipiskedtem fel egy puszit kérve, amit meg is kaptam szám sarkába.
- El akarod táncolni még egyszer? – néztem rá fáradt tekintettel.
- Isten ments! A csúcson kell abbahagyni – nevetett fel aranyosan.
Nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Mintha felszabadították volna a lelkem. Egy teher esett le rólam azáltal, hogy párom ilyen mértékű fejlődést mutatott – na meg, hogy végre hazamehetünk -. Hát nem volt hiába való ez a sok munka. Persze akkor is szeretném, és csókolnám, ha rosszabbul adta volna elő a koreográfiát, mint a legelső alkalommal.
- Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek Kim Seokjin! És nagyon büszke vagyok rád! – húztam közelebb még egy csókra.
- Én is nagyon szeretlek kicsim, de most már igazán szeretnék hazamenni. Ezt pedig otthon is folytathatnánk – kacsintott rám, utalva a csókjainkra.
