Jin pov:
Az ágyamon ülve gondolkoztam, miközben az ablakból beszűrődő fény simogatta arcom. Ujjaim tördelve, számat harapdálva próbáltam összeszedni magam. Szívem hevesen vert, miközben azon agyaltam miképp' mondjam el Namjoonnak, hogy teljesen belé zúgtam. Ez nem normális dolog. Félek a reakciójától. Mi van, ha ő nem úgy fog erre az egészre reagálni, ahogy én szeretném? Nem csak, hogy összetörnék, de el is veszíteném őt. Nekem szükségem van rá. Mindenképp el kell neki mondanom, amit érzek iránta, mert én ebbe beleőrülök. Tudnia kell mindent. Tudnia kell, hogy teljesen elvarázsolt a megjelenése, a személyisége, a viselkedése, az, ahogy határozottan irányítja a csapatot, az apró kis heppjei, és minden, ami ő. Annyira kedveltem, hogy az már fájt. Csak azt nem tudtam, mégis hogyan adjam tudtára mindezt.
Vettem egy hatalmas levegőt, majd lassan kieresztve tüdőmből azt feltápászkodtam az ágyról. Tekintetemet a fali tükörre vezettem, ahol szemügyre vettem magam. Arcom kicsit nyúzott volt, hajam össze-vissza állt. Pár gyors mozdulattal rendbe szedtem kócos tincseim, majd még utoljára vettem egy mély levegőt, és minden bátorságomat összeszedve indultam meg a kiszemelt srác megkeresésére. Először a szobájában kerestem, de nem volt ott, így a nappali felé vettem az irányt, de ott sem volt. Végül a konyhában találtam meg, de éppen telefonált, így nem akartam megzavarni. Pár perc után kinyomta telefonját, én meg kapva az alkalmon megszólítottam.
- Namjoon figyelj, beszélhetnénk?
Pár másodpercig habozott majd kissé zavartan felelt.
- Ne haragudj, de ez most nem a legalkalmasabb. Be kell mennem az ügynökséghez – jelentette ki lesütött szemekkel.
Lehajtott fejjel, zokniba bújtatott lábfejemre szegeztem tekintetemet. Nem akartam kapkodva ledarálni neki érzéseimet, így hagytam elmenni, de valahogy nem hagyott nyugodni ez a halogatás. Minél előbb el akartam neki mondani mindent, még mielőtt inamba száll a bátorságom.
Miután elhagyta a dormot lehuppantam a kanapéra és újból gondolataimba merültem. Teltek a percek, az órák. Már több mint két órája elment és én úgy éreztem egyre kevesebb bátorságom maradt bevallani neki, hogy is érzek iránta. Már pedig ha most nem mondom el neki, akkor soha. Miután végigmászkáltam az egész házat tipródva mitévő legyek, végre elhatároztam magam. A zsebembe csúsztattam az irataimat és mobilomat, majd cipőmet és a bőrdzsekimet felhúzva még utoljára szemügyre vettem magam a tükörben. „Gyerünk Jin, meg tudod csinálni!" - kacsintottam tükörképemre, miközben eltűrtem egy tincset az arcomból. Kulcsaimat magamhoz véve léptem ki a házból és ültem autóba. Egész úton azon gondolkoztam mit is fogok neki mondani. „Szeretlek" – nem, ez biztosan nem jó. „Fontos vagy nekem és vannak érzéseim irántad, amiket nem tudok megmagyarázni" – ah ez sem az igazi. Mi lenne, ha azt mondanám... „Megfogott benned valami, ami nem ereszt" – na jó. Gyerünk Jin össze kell szedned magad ez így nagyon nem lesz jó.
Idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon egy piros lámpánál. Perceken belül megérkezek Nam tartózkodási helyéhez, és még nem tudom mit is kéne neki mondanom. Talán mondjam neki, hogy... „Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amiket nem tudok ép indokokkal megmagyarázni, de valamiért ez az egész tetszik nekem. Te tetszel nekem. Tudom, hogy ez most biztosan sok neked, de el kellett mondanom. Már nem tudtam magamban tartani. A te döntésed, mit kezdesz ezzel a helyzettel" – igen valahogy így fogom. Na, végre egy épkézláb mondat.
Lassan gurultam be a parkolóba egy szabad helyet keresve, majd letéve a járművet az épület felé vettem az irányt. A lépcsőnél állva egy pillanatra kétségbeestem, vajon merre találhatom barátomat, de ügyesen felülkerekedtem a problémán. Nem akartam felhívni, hogy aztán tudja, hogy itt vagyok, így inkább megkérdeztem pár szembejövő alakot, hogy nem látták-e. Utólag belegondolva, mikor már 10 perce kereshettem, rá kellett jönnöm, hogy talán mégis fel kellett volna őt hívnom. De mielőtt teljesen feladtam volna, végre találtam valakit, aki tudta merre keressem. Így kicsit felvillanyozva, indultam el a megadott irányba. A liftbe szállván érzékeltem csak igazán az izgatottság jeleit magamon. Olyan közel voltam hozzá, hogy bevalljak neki mindent. Szinte csak egy ajtó választott el tőle. Remegő lábakkal, pillangókkal a gyomromban és a mellkasomban szálltam ki a liftből, és sétáltam pár métert a 127-es teremhez. Illedelmesen bekopogtam, majd bedugtam fejem az ajtón. Namjoon kérdő tekintetével találtam szembe magam, aki éppen egy asztal fölé görnyedve kommunikált pár nálunk idősebbel. Illemtudóan köszöntem nekik, majd a keresett személy felé fordultam, még mindig az ajtóban állva.
- Namjoon, beszélhetnénk? – tettem fel kérdésem, bár már nem voltam benne biztos, hogy ez az egész jó ötlet volt. Biztos nagyon fontos dolga van. Lehet, hogy nem kellett volna megzavarnom.
- Um. Feltétlenül most kell? – pillantott a két férfira maga mellett elnézést kérően.
- Fontos lenne – sütöttem le szemem, de ha már itt vagyok, végig csinálom. Nem várhatok tovább.
Nam csak bólintott egyet majd bocsánatot kért a jelenlévőktől és kért egy negyedórás szünetet.
Miután kerestünk egy üres termet, egyből nekem szegezte a kérdést, ami őt a legjobban foglalkoztatta.
- Miről van szó? – arca egy kis aggodalmat tükrözött, talán azt gondolta valami baj lehet.
Összeszedtem minden erőmet és belekezdtem.
- Valamit el kell mondanom – néztem rá komolyan. Ajkai kissé elnyíltak, ahogy várta, hogy folytassam, de miután szemeim megállapodtak félig elnyílt, nedves, puhának tűnő, vonzó, duzzadt ajkain, elvesztem. Megnyaltam szám szélét, ahogy nem tudtam másra gondolni, mint telt párnácskái ízére. Össze akartam magam szedni, és elmondani neki, amit a kocsiban kitaláltam, de egy hang sem hagyta el torkomat. Szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem meglátja. A vér a fülemben dobogott, ezzel szinte megsüketítve engem. A vágy, amit éreztem a srác iránt leírhatatlan volt, és egyszerűen magával ragadott. Tekintetem elködösült és minden megfontoltság nélkül tettem egy lépést Namjoon irányába. Kezeim a mellkasára vezettem és óvatosan toltam hátra, hogy háta a falnak ütközhessen. Ezek után sem vettem le mellkasáról a kezem, végig ott tartottam, míg másikkal a feje mellett támaszkodtam meg. Nem láttam tekintetét, nem tudtam elszakadni ajkai látványától, de azt érzékeltem, hogy levegő vételei mélyebbek és szaggatottabbak lettek.
Lassan hajoltam közelebb hozzá, míg szánkat csupán pár centi választotta el. Leheletét megéreztem magamon és ez teljesen megbolondított. Finoman érintettem egymáshoz párnácskáinkat, majd félve kissé óvatosan nyaltam végig felső ajkain, mielőtt egy mélyebb csókba invitáltam.
