Hoseok pov:
A szobám falai árnyakként vesznek körül. Lassan elveszek a sötétségben. Az ablakon keresztül beszivárog némi zaj. Dörög az ég. Mintha az egész lelkem kivetülne a külvilágra. Mintha az égiek is velem együtt éreznének.
A szoba padlója hideg. Vizes, kihűlt testemnek mégis forró. Ázott pólóm mellkasomra tapad, míg tincsekbe összeállt hajam homlokomra. Hogy a pólóm a könnyeimtől ázott-e el, vagy az elbaszott öngyilkossági kísérletemnek hála? Már sosem derül ki. A lelkem ki akart szakadni a helyéről.
- Hoseok gyere ki! – sóhajtott ajtóm előtt ma már nem először Yoongi.
Ahogy eddig mindig, most is hallgatással válaszoltam. Nem akartam őt látni. Senkit sem akartam látni. A fehér fényt az alagút végén, igen, csak azt akartam látni. Reménytelennek éreztem mindent.
- Hoseok engedj be! – csapkodta az ajtóm. A zajok élesen hatoltak fülembe, mintha késsel szúrtak volna meg.
- Nem – leheltem erőtlenül magam elé, szinte még én sem hallottam – Menj innen. Menj innen kérlek... – suttogtam remegő ajkakkal inkább magamnak, mint neki.
Szemeim lehunytam miközben fejemet a falnak döntöttem. Arcomon enyhe grimasz futott át a mellkasomat átjáró fájdalomtól. Egy kicsit szédültem még a félórája tett öngyilkossági kísérletem miatt. A fejem egyszerre volt tele mindennel és semmivel. Üresnek éreztem magam, miközben ezernyi érzelem kavargott bennem. Eddig nem tudtam, hogy ez lehetséges. Kikészít ez az állapot. Nem bírom tovább. El akarok menni. Meg akarok szabadulni mindentől. A sok tehertől, az elvárásoktól, a megvető pillantásoktól, a túlterheltségtől. Nyugalmat szeretnék. Vagy csak egyszerűen jónak érezni magam. De hogy érezhetném magam jónak, ha kurvára nem vagyok az? Kiemelkedő tehetség bármiben is? Ugyan. Még csak elfogadható sem. Elegem van a folytonos harcból az elismerésért. Elegem van a hiába való próbálkozásokból, az állandó negatív visszajelzésekből, a felesleges igyekezetből. A legjobb próbálok lenni. Mindig. Mindent megteszek ezért, és mégsem érek el semmit. Biztosan velem van a baj. Van, aki nem jó semmiben. Hát, én is ilyen lennék. Így pedig minek vagyok itt? Semmire nem vagyok jó. Minek ez az egész színjáték? Nem lennék nagy veszteség ennek a világnak.
Szemeim még mindig összezárva tartottam. Ha próbáltam volna sem tudtam volna kizárni ezeket a gondolatok. Elárasztottak, és nem hagytak nyugodni egy ideje.
Az eső egyre jobban szakadt, hangja mégis megnyugtatott valamelyest. Minden egyes dörgésnél rándult egyet testem, jelezve ijedtségem. Nem vagyok oda a viharért, mégis egyfajta kellemes elégtétel töltött el, ahogy hallgattam. Nem tudom miért. Egyszerre kavart fel és nyugtatott meg. A háttérzajhoz társul természetesen Yoongi dörömbölése és szitkozódása is, amit ha abbahagyna, talán még hiányolnék is úgy megszoktam.
A következő pillanatban egy hangos csattanással vágódik ki az ajtó, és egy idegbeteg ábrázatú, ziháló Yoongi esik be rajta.
Yoongi pov:
Kapkodtam a levegőt, miután végre sikeresen bejutottam a szobába. Ha az ajtó betörése vállal olyan egyszerű lenne, mint ahogy azt a filmekből látjuk...
Tekintetem kapkodtam a szoba különböző pontjai között, hogy meglássam azt a személyt, akiért az imént kitörtem a vállam. Végül az ágy túlsó oldala és a két fal találkozása között leltem rá. Összegörnyedve feküdt a padlón, ruhája csurom víz volt és reszketett.
Halkan léptem hozzá közelebb, majd leguggoltam mellé. Egyik kezemmel eltűrtem szemébe lógó nedves haját, míg másikkal az ágyról húztam le egy pokrócot.
- Yoongi menj innen – szólított meg halkan, erőtlenül.
Válaszul csak rádobtam a takarót, majd ölembe húzva őt, tekertem rajt körbe. Ahogy bebugyoláltam feltűnt, hogy egyik karján egészen mély sebek éktelenkednek. A felismerés villámként csapott belém. A helyzet komolyabb mint gondoltam. A szívem szakadt meg, hogy nem tudtam neki segíteni. De ha nem mond el semmit, úgy nem lehet... Nem akarom elveszíteni a barátomat. Rossz őt így látni.
- Hoseok mondd, mégis miért vagy vizes és miért bántottad magad? – sóhajtottam miközben ujjaimat tincsei közé vezettem, hogy aztán finoman simogathassam őt.
Nem válaszolt. Továbbra is csak a hallgatás. Reszketése ugyan kezdett alább hagyni a meleg takaró végett, lélegzete viszont továbbra is akadozott, szabálytalan volt.
- Hobi, ne csináld ezt többé kérlek. Ne ijessz rám még egyszer. Most mondok neked valamit, ami nem vall rám, úgyhogy jól figyelj, mert egyszeri alkalom. Figyelsz? – válaszul aprót bólintott – Akkor jól van – mosolyodtam el – Csak azt szeretném elmondani, hogy mennyire fontos vagy nekem. És nem csak nekem. Itt mindenkinek. Jinnek, Namjoonnak, Taehyungnak, Kooknak,Jiminnek, a szüleidnek és az armyknak is. Nem tudom, mit gondoltál, amikor ezt tetted, de remélem hamar elfelejted, mert szükségünk van rád. Mindannyiunknak. Eddig te hoztad a napsütést a dormba, és nélküled minden olyan felhős. Akarom mondani ez egy kicsit gáz volt... ne-nem egészen így akartam, ez tök béna volt – nevettem fel kínosan – de mindet komolyan gondoltam. Nem akarok neked papolni, csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra, mert nekünk számít, hogy mi van veled. Ha akarsz róla beszélni, én mindig itt leszek. Tudod, hogy jó hallgatóság vagyok. Bármi is történt Hoseok, minden rendben lesz – fejeztem be monológomat.
Magam sem tudom, honnan jött ennyi minden, de mindvégig igazat és őszintén szóltam. Ha ezzel tudok neki segíteni, akkor már megérte.
Hoseok vállai enyhén megremegtem, halk szipogások töltötték be a szobát. Ujjaim még mindig vizes tincsei közt kutattak, míg másik kezemmel keze után kezdtem kutatni. Finoman egymásba csúsztattam kezeink, majd gyengéden megszorítottam azokat.
- Minden rendben lesz Hoseok... - suttogtam.
