Halkan szólt a zene a sötét kis helységben, ahová Taehyung menekült. Azt remélte, hogy ha elzárkózik mindenki elől, majd minden rendben lesz. De azzal nem számolt, hogy az érzései elől nem tud elbújni. Napokat, heteket töltött a szobájába zárkózva. Rendet akart tenni a háborgó lelkében, de a káosz minden szekundummal csak nagyobb lett.
Bezárkózott, elszigetelődött. Magányra vágyott. Megpróbálta kiírni magából, de egy betű sem jött a tolla hegyére. Megpróbálta papírra vetni, de annyit ért, mint kitört hegyű ceruzával rajzolni. Megpróbálta elmondani a tükörképének, énekelni szeretett volna, vagy üvölteni, suttogni, de egy szó sem jött ki a torkán. Magába roskadva bámulta tükörképét, és minden eltelt perccel egyre jobban utálta azt.
Fejében milliónyi gondolat cikázott. Mellkasát feszítette a fájdalom. A torkát pedig marták a ki nem mondott érzelmek. A sírás kerülgette, de ennél erősebb akart lenni. Az visszhangzott a fejében, hogy ha most elsírja magát, azzal a maradék önkontrollját is elveszíti, nem beszélve a maradék önbecsüléséről.
Remegő testtel ült a tükör előtt törökülésben. Könnyfátyolos tekintettel meredve tükörképére. Nem látott mást, mint egy hatalmas csődtömeget. Egy szerethetetlen embert. Olyas valakit, akire senki nem kíváncsi, és senkinek sem fontos. Ilyennek látta magát. Értéktelennek. Kénytelen volt egy percre behunyni a szemét. Remegő hangszálakkal dúdolni kezdte az egész szobát betöltő halk zenét.
„Isn't it lovely, all alone
Heart made of glass, my mind of stone
Tear me to pieces, skin and bone
Hello, welcome home" *
Reszketegen kifújta levegőt, majd hátra dőlt a hideg padlón. Ha akarta, ha nem, az a könnycsepp kicsordult, végig szántva arcán, koppanva a földön. Szőke hajába túrt, majd kezeit arcára vezette, és utat engedett a felgyülemlett feszültségnek. Hangosan vette a levegőt, szinte fuldokolt. Egész testében rázkódott, ahogy egyre jobban folytak könnyei. Mellkasa fájdalmasan nehéz volt, miközben meg sem próbálta elnyomni a feltörő keserűséget, ami benne volt. A meleg, sós cseppek égették bőrét, de minden eltelt perccel könnyebbnek érezte magát. A megkönnyebbülés hulláma pedig megnyugtatóan hatott rá. A fejében harcot vívó gondolatok kezdtek leülepedni, elcsitulni, és végre úgy érezte, talán ma tud majd aludni. Nagy szükségét érezte, hiszen rendkívül kialvatlan és kimerült volt.
Nehézkesen feltápászkodott a földről, miközben pólója ujjával megtörölte nedves arcát. Nagyot sóhajtva dőlt be ágyába, nyakig magára húzva a takarót, s kitekintett az ablakon. Az ég rendkívül tiszta volt, szépen látszottak a csillagok. Taehyung azt kívánta, bárcsak ő is köztük lehetne. Ott fent, az égen. De tudta, hogy ez badarság, ilyenre gondolnia sem kéne, mégsem tudott mást tenni. A következő pillanatban pedig egy hullócsillag szelte ketté az eget, ő pedig szemhéjait behunyva kívánta, hogy Namjoon viszont szeresse őt.
Tisztában volt vele, hogy a kívánságok nem szoktak teljesülni, de neki nem maradt más, csak ez. Csak a csodában bízhatott. Egy keserű sóhaj kíséretében fordult át a másik oldalára, hogy aztán megpróbáljon végre elaludni egy jobb holnap reményében.
*
