Jimin pov:
Tágra nyílt szemekkel feküdtem az ágyamba, a plafont bámulva. Zsongott a fülem, pedig síri csend honolt a szobán. Gondolatok ezrei emésztették fel agyamat, holott teljesen üresnek éreztem magam. Hideg kezeim a mellkasomon összefűzve hevertek, ami nem emelkedett se fel, se le.
Haltatok már meg?
Én igen. Halott vagyok. Pontosabban, csak félig. Tudom, hogy meghaltam. Érzem, látom. De valamiért mégis az emberek között vagyok. Kommunikálok is velük. Persze csak minimális szinten. Nem érdekelnek. Igazság szerint nem érdekel semmi.
Az első napon, mikor arra ébredtem, hogy meghaltam, annyira megijedtem, hogy elmentem orvoshoz. Elmondtam neki, hogy leállt a légzésem, és már nem dobog a szívem, valamint, hogy úgy gondolom meghaltam. A barátaim először nem akartak hinni nekem. Az orvosom sem. Így hát haza jöttem és két napon keresztül ki sem jöttem a szobámból, csak feküdtem ugyanígy. A harmadik napon bejött Taehyung, hogy egyek valamit, amire csak annyit feleltem, hogy „nekem nem kell étel. Halott vagyok" de ő tovább erősködött, így ettem.
Azok a szavak, amiket aznap mondott, még most is a fülemben csengnek. „ Jimin, te megőrültél."
A negyedik napon, mikor halott voltam ismét visszamentem az orvoshoz, hogy mondja meg nekem, miért vagyok itt, ha már nem élek. Azt mondta megőrültem, így ismét haza mentem.
Újabb napokat töltöttem a szobámba zárkózva, a plafont bámulva. A többiek aggódni kezdtek miattam. Nem ettem, éppen csak annyit, amennyit lenyomtak a torkomon. Nem kommunikáltam, éppen csak annyit, amennyit szükséges volt. Nem végeztem el a munkámat sem. Lényegében nem csináltam semmit. A nappalok egybe folytak az éjszakákkal. A gondolataim három kérdésre szűkültek. Miért haltam meg? Miért maradtam a testemben? Megőrültem volna? – egyszerre izgattak ezek a kérdések és hagytak is hidegen.
A hetedik napon fekete karikákkal ékesített szememet unottan vezettem végig tükörképemen, ami sápadt volt, kékes és büdös.
A nyolcadik napon ismét elmentem az orvoshoz. Nem tudom miért tettem. Talán, hogy ő is lássa végre, hogy meghaltam. Hiába mutogattam neki testemen a halál nyomait, nem tudtam meggyőzni. Tae és Namjoon elkísértek, bár ők is váltig állították, hogy ugyanúgy nézek ki, mint eddig, csak a szemeim mások.
Az egyetlen dolog amit elértem, az egy beutaló volt a pszichiátriára, úgyhogy a következő estémet az új szobám plafonjának bámulásával töltöttem.
Az ezt követő napokban rengeteget kellett beszélgetnem másokkal arról, hogy mit érzek, amit teljes mértékben időpocsékolásnak, akarom mondani fölöslegesnek tartottam – mivel nekem időm, mint a tenger, ennél halottabb már nemigen lehetek – gondoltam akkor.
A napok egyre jobban összefolytak, mind ugyanolyan semmit mondó volt. Nem történt semmi előre lépés azzal kapcsolatban miért maradtam a testemben halálom után, egészen a 19. napig. Aznap bejött egy pszichiáter. Nagyon sokat beszélt, de engem egyáltalán nem érdekelt.
Állítása szerint cotard-szindrómában szenvedek, ami azt jelenti, hogy halottnak képzelem magam, holott szerinte nem vagyok az –ez nem érdekelt.
Azt is mondta, hogy talán meg tudnak gyógyítani, de ez egy nagyon hosszú folyamat lenne – ez sem érdekelt.
Olyat is mondott, hogy akár haza is mehetek, ha van, aki vigyáz rám és foglalkozik velem, valamint elhoz a kezelésekre – de ez sem érdekelt.
Az egész beszélgetés hidegen hagyott. Nem akartam „meggyógyulni" hiszen a halálból nem lehet kigyógyulni. Egyetlen dolgot akartam. Hátra hagyni a testemet.
Aznap éjjel újból a régi szobámban fekhettem. Ott, ahol nem rég úgy keltem, hogy már nem élek.
A napok teltek, a kezelések folytak, de én nem éreztem semmi féle változást. A barátaim és a szüleim egyre jobban aggódtak miattam, az orvosok pedig tehetetlennek bizonyultak. A testem oszlásnak indult. Gusztustalan látvány volt. A hajam egy része kihullott már. Csak teher voltam az élők számára. Egy büdös, és undorító teher.
Ez az 56. napom. Ma megpróbálom itt hagyni a testem. Nem biztos, hogy sikerül, de egy próbát mindenképp megér.
A tervem a következő: először is felveszek egy király ruhát. Ha már végleg sikerül itt hagynom magamat, legalább stílusosan nézzek ki. Másodjára elő kell készíteni a szükséges eszközöket. Harmadjára pedig ki kell várni a megfelelő időpontot.
A ruha már megvan. Most várok. A plafont bámulom, és elképzelem, ahogy tervem sikerrel végre hajtom. Izgatottnak kéne lennem. Vagy félnem kéne. Talán boldog is lehetnék. Vagy szomorú. Igazából nem tudom minek kéne lennem, de mindenesetre nem vagyok semmilyen. Üres. Mondhatni.
Kopogtak az ajtón. Tekintetemet lassan emeltem a hang irányába, de nem szólaltam meg. Feleslegesnek tartottam.
- Jimin, nekünk el kell mennünk dolgozni. Nem maradunk sokáig, amint tudunk, jövünk haza. Megleszel? Ettél ma már? – nézett rám aggodalmas tekintettel Jin hyung.
Egy apró bólintással és egy lapos pislogással feleltem kérdésére, ahogy visszaemlékeztem és szinte magam előtt láttam Tae hülye fejét, miközben a kanalat repülőnek imitálva próbálta belém tömni az amúgy számomra teljesen felesleges táplálékot.
Jin szintén bólintott az ajtóban állva, majd azt becsukva maga mögött távozott. Perceken belül a bejárati ajtó is csukódott, így egyedül maradtam. Komótosan felkeltem az ágyamból és a konyha felé indultam. Kivettem a fiókból egy éles kést és ugyanolyan nyugodtan mentem vissza szobámba, mint ahogy kijöttem az előbb. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd leültem a tükröm elé törökülésbe. A kinézetem is olyan volt, mint egy halotté, már csak el kéne szakadnom attól a valamitől, ami itt tart, ebben a testben.
A kést lassan a karomhoz emeltem és mélyen beleszúrtam azt. Végig húztam rajta párszor, de nem történt semmi. Nem volt vérem. Gondolhattam volna. Még hogy nem vagyok halott. Na persze. Számat féloldalas mosolyra húztam, majd felálltam. Lefeküdtem az ágyamra, és tekintetemet ismét a plafonnak szegeztem. Újabb megoldást keresve hunytam be a szemem.
Hoseok pov:
Hulla fáradtan értünk haza a srácokkal. Szinte beestünk az ajtón. Eléggé megnehezíti a dolgunkat, hogy Jimin nincs velünk, persze ezért nem neheztelünk rá. Azt szeretnénk, ha minél előbb felépülne. Gondoltam meg nézem, mi van vele, mielőtt lefekszem aludni. Lassan baktattam fel a lépcsőn, ami a szobájához vezetett. Kopogtam rajta, de szokás szerint nem válaszolt, így benyitottam. Amit akkor láttam, azt nem kívánom senkinek. Lábaim földbe gyökereztek, a levegő a tüdőmben ragadt és a szemeim azonnal könnyel gyűltek meg. Kétségbeesett zokogásom, kiáltásaim visszhangoztak a lakásba. Mindenki felrohant a lépcsőn. Ahogy Taehyung meglátta legjobb barátját, engem félre lökve tett pár bizonytalan lépést felé. Térdeim a kemény padlónak csapódtak. Minden csupa vér volt, miközben Jimin nyugodtan feküdt az ágyán, de már tényleg nem lélegzett. Már tényleg nem vert a szíve. Már tényleg nem élt...
