Közeledő pólusok

35. fejezet

Sietve robogtam le az emeletről és lefékezve az előszobában a lehető leggyorsabban léptem bele a fekete teniszembe, rángattam magamra a dzsekim, majd kitárva a bejárati ajtónkat kirontottam a reggeli napsütésbe. Hunyorogva csaptam be magam mögött az ajtót, bezártam azt, majd megpördülve a tengelyem körül szapora pulzussal néztem a rám váró fiúra, aki amint észrevette, hogy nézem széles mosoly terült szét az arcán. Elvigyorodtam és leugorva az utolsó lépcső fokról odasiettem hozzá.
-Bocs a késésért csak...-kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem, egy hirtelen mozdulattal megragadta a derekam és magához rántva rátapasztotta az ajkait az enyémre. A hirtelen lendülettől szinte ráestem és meglepetten felnyögtem, amitől elmosolyodott, kissé megemelt, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk, majd szenvedélyesen megcsókolt.
-Jó reggelt!-suttogta, amikor elváltak az ajkaink, én pedig levegő után kapkodva zavartan kihámoztam magam az öleléséből és hátráltam egy lépést.
-Jó reggelt-motyogtam.
Elvigyorodott, kinyitotta nekem az ajtót, megvárta amíg behuppanok az anyós ülésre, majd becsapva mögöttem az ajtót átkocogott a vezető fülkéhez és bepattanva mellém beindította a kocsit. A biztonsági övemmel vacakoltam, míg Aiden kikormányozta a Rovert az utcánkból, aztán amikor sikerült bekötnöm magam Aiden felé fordultam.
-Milyen volt a tegnapi napod?
Pár másodpercig hallgatott - mint aki azon agyal, vajon elmondja-e -, aztán kimért hangon megszólalt.
-Anyu véletlenül látta, hogyan búcsúztam el tőled és egész nap faggatott, hogy mégis mi van köztünk.
-És elmondtad neki?-kérdeztem halkan.
-El-megrántotta a vállát, majd felém pillantva felvonta a szemöldökét.-Szerinted pont az anyám előtt tudom eltitkolni, hogy a barátnőm vagy?
-Hogy fogadta?-nem tudtam megállni mosolygás nélkül, ahogy a barátnőjének nevez. Aranyos volt a britt akcentusa miatt.
-Ami azt illeti...-elvette a sebváltóról a kezét és a hajába túrva zavartan felröhögött.-Megfenyegetett, hogy ha bántlak vele gyűlik meg a bajom.
-Húha! Girl power!-nevettem el magam.
-Babe, ez nem fair!-csóválta meg a fejét, majd élesen balra csavarva a kormányt bekanyarodott a suli parkolójába.
-Miért nem az?-megvártam, amíg leparkol Harry Jeep-je mellé, kikapcsoltam a biztonsági övem és vádlón felé böktem.-Miért lenne baj, hogy kedvel Emma?
-Mert ellenem tudod fordítani a saját anyámat!-felháborodva nézett végig rajtam.-Még őt is az ujjaid köré csavartad!
-Miért?-elvigyorodtam, kikászálódtam a kocsiból, megvártam amíg ő is ezt teszi, majd oda lépve hozzá felnéztem rá.-Még kit csavartam az ujjaim köré?
A karját kinyújtva megragadta a dzsekim azon részét ahol a cipzár volt, magához rántott és komoly arcot vágva lenézett rám.
-Félixet-hangosan elnevettem magam, mire ő is elmosolyodott, nyomott egy puszit a homlokomra, majd végigsimítva a kezemen összekulcsolta az ujjait az enyémmel. Az érintésétől összerándult a gyomrom és idióta vigyor terült szét az arcomon, amit hiába próbáltam, nem tudtam eltüntetni.

A suli ajtaján belépve minden egyes szem ránk szegeződött. Volt aki irigykedve, gyűlölködve vagy lesajnálóan nézett végig rajtam, és ahogy elhaladtunk egy lánybanda előtt elcsíptem pár hangosan elsuttogott mondatot: "Ezek most járnak?", "Nem hiszem el, hogy pont vele jött össze!", "Most akkor hivatalosan is járnak?", "Miért? Eddig nem jártak?". Aiden úgy sétált végig a folyosón mintha a minket bámuló diákok nem is léteznének. Mintha csak mi ketten lennénk az iskolában. Mintha az én tenyerem nem izzadna az idegességtől. Úgy éreztem magam, mint az állatkertben, ketrec mögé zárt fehér tigris, akit mindenki megbámul és bele köt abba, hogy fehér-fekete csíkjai vannak.

-Találkozunk óra után!-szólalt meg Aiden, amikor megtorpantunk a német terem előtt és lehajolva hozzám nyomott egy csókot az ajkaimra, majd elsétált. Egy teljes percig figyeltem, ahogy a fekete bőrdzsekijével és fekete farmernadrágjával kitűnik a sok színesbe öltözött diák közül - ami miatt a legtöbb lány alaposan meg is bámulta -, majd megfordulva a kilincsre helyeztem a kezem.
-Szóval te és Johnson?-hallottam meg magam mögött egy ismerős hangot, amitől összerezzentem és megpördülve a tengelyem körül ijedten néztem fel az előttem álló Scottra.
-A francba! Ne ijesztgess!-csóváltam meg a fejem.
-Mikor jöttetek össze?-a homlokát ráncolva fonta össze maga előtt a karjait.
-Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg?-sziszegtem kamu mosollyal az arcomon és a minket figyelő lányok felé biccentettem.
-Ja-bólintott, majd közelebb lépve hozzám a hátam mögé nyúlt és kinyitotta nekem a terem ajtaját.-Csak utánad!
Zavartan sétáltam be a terembe, ami most furcsamód üres volt, ezért megkönnyebbülve kifújtam a levegőt és ledobva a táskám a székemre neki dőltem a padomnak.
-Oké! Tudom, hogy utálod...-kezdtem bele, miközben összefontam a mellkasom előtt a karjaimat.-De higgy nekem, hogy...
-Utálom?-szakított félbe és idegesen felröhögött.-Lisa az nem kifejezés, hogy utálom!
-Komolyan nem értem, hogy miért utálod őt-csóváltam meg hevesen a fejem.
-Mert az a barom csak megdugni akar!-csattant fel hirtelen. Hátrahőköltem.
-Scott, nem is ismered!-emeltem fel én is a hangom.-És higgadj le!
-Ugyan már!-röhögött fel és lesajnálóan végigmért.-Komolyan azt hiszed, hogy érted megfog változni?
A szavai, akár a kés, úgy fúródott a szívembe, pillantásától összeugrott a gyomrom. Olyan volt, mintha az a Scott akit ismertem egyáltalán nem is létezett volna. Mintha egész idő alatt egy maszk fedte volna az arcát, ami elrejtette a rosszindulatú, romlott énjét. Ez volt Scott Willson. Egy manipulatív, rosszindulatú, önző srác, aki eljátszotta, hogy kedves és gondoskodó, ezzel átverve minden olyan lányt aki egy kicsit is bizonytalan vagy nem tudja mit kell tennie. Én naiv hittem is neki.
-Ne legyél már hülye!-folytatta közelebb lépve hozzám.-Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem fog sokáig tartani!
-Kussolj!-kiáltottam fel és ellökve magam a padtól felkaptam a táskát.-Ne próbálj manipulálni!
-Mi van?-szaladt össze a szemöldöke.
-Jól hallottad-nyeltem egy nagyot, de a hangom így is elcsuklott.-Egy manipulatív rohadék vagy, Scott!
-Én nem...-úgy nézett rám mintha felpofoztam volna.
-Nem érdekel-csóválta meg a fejem.-Végeztem veled!
Azzal fogtam magam, hátra trappoltam az utolsó padhoz és pontosan akkor huppantam le, amikor a tanár társaságában beözönlöttek a diákok a terembe.
-Hol voltak ezidáig?-kérdezte erős német akcentussal a tanár, rám és Scottra nézve.-Az aulában volt egy rövid kiállítás, amit meg akartam mutatni mindenkinek!
-Sajnálom tanár úr, de nem tudtam róla!-mondtam rávillantva egy hamiskás mosolyt.
-Most már mindegy-legyintett, majd intett az osztálynak.-Üljenek le!