Sárvérűek

1 | Eladva

Írta: FuwaSaki

Reah:

Nyikorogva nyíltak a cellaajtók. A láncok hangos csörgése bántotta a fülemet. Felálltam és saját béklyóim is megcsörrentek. A rácsok előttem is kinyíltak, de nem léptem ki apró kis cellámból. Ilder lépett a bejárathoz. Lezseren zsebre dugott kézzel mérte végig szakadt és mocskos ruházatomat. Mezítelen lábamat megcsapta a hideg huzat. Megint megjelent az az undorító mosoly az arcán, amit úgy utáltam. Ahányszor találkoztunk éreztette velem, hogy hatalmat gyakorolhat felettem és azt csinál velem amit akar, amikor akar. Undorodtam ettől a vámpírtól. Undorodtam súlyos láncaimtól, melyek az évek során nyomott hagytak csuklóimon. Utáltam minden egyes vámpírt, aki igényt tartott rám, mert kivételes a vörös hajam, különleges a származásom, és a vérem. Undorodtam a hajam rókavörös színétől. De legfőképpen undorodtam saját magamtól.

— Gyere. Ma különleges vevőink vannak, így az árunak is különlegesnek kell lennie. — Ilder vörös szemei megvillantak. Ezt a fajta sötétvöröst is utálom. Utálom a szemeit. Utálom, hogy én magam is félig vámpír vagyok. Minden porcikámtól undorodtam.

Ahogy kiejtette a „különleges" szót elfogott a hányinger és görcsbe rándult a gyomrom. Vajon megvesznek? Ha igen... kihez kerülök majd? Számít ez? A vége úgy is mindig ugyanaz. Kihasználnak és amikor már nem kellet csak eladnak Ildernek, majd újra és újra visszakerülök ehhez a rabszolgakereskedőnek, aki majd újra elad és ez a körforgás nem szakad meg. Ez az én életem. Ez egy rabszolga élete.

Nem szóltam semmit, csak tettem pár lépést, és már kinn is voltam a cellából. A büdös szalma szúrta mezítelen lábamat, ahogy kiértem Ilder mellé. Ő közelebb hajolt és megszagolta a nyakamra tapadt hajamat.

— Büdös vagy. Mielőtt eladnálak megfürdetnek. — elfintorodott. Lesütöttem a szememet szégyenemben. Hogy tudja ilyen egyszerűen megalázni a másikat? Hogy képes úgy tekinteni a rabszolgákra, mint az állatokra? Igaz. Nem érünk sokat... de egy jószágnál mégiscsak többet érünk. Vagy nem?

— Issal! — kiáltott mély hangján egyik szolgájának. — Ezt itt fontos személyeknek szánom, tisztítsd meg!

Megragadta a karomat és a nő karjaiba lökött. Csuklóimon megfeszült a bilincs. A nő rám se nézett. Megfogta a láncomat, mely két kezemet kötötte össze a nyakammal és maga után húzott. Érzékeny bőrömet vörösre dörzsölte a durván megmunkált fém. A folyosó olyan zsúfolt volt a sok rabszolgától, hogy Issal alig bírt átrángatni a többi varázslény közt. Szinte csak ebből a leigázott népből állt a rabszolgák rétege. Voltak boszorkányok, varázslók, emberek, akik némi gyenge varázsképességet örököltek és itt voltam én. Ez az egyedi szörnyeteg, mely félig varázslény, félig vámpír. Sokan szoktak rám licitálni. Mindenki szereti a különleges portékát.

Odaértünk a kis fürdő helyiséghez, mely szintén tömve volt a szebbnél szebb varázslányokkal. Már nem volt fontos a rang. Nem voltak boszorkányok vagy varázslók, csak „varázs" lett a gyűjtőnevünk. Varázslány, varázsfiú, varázsgyermek. Már senki sem emlékszik az egykor virágzó nép dicsőséges rendszerére, személyeire avagy hősies tetteire. Mára már csak a leigázott nép lettünk, akik alkalmasak a rabszolgaságra. Történelmünk, művészetünk megfakult.

Egyik rabszolga sem nézett a másikra. A magasabb rangú szolgák felügyelték a hozzám hasonló rabszolgákat. Főként olyankor figyeltek ránk éberen és sasszemmel mikor ehhez hasonló nagy rendezvény volt kilátásban és sokunk a celláinkon kívül tartózkodtunk. Ilyenkor gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb zavargások. Néhányan szökni is próbáltak. Kisebb-nagyobb sikerekkel.