Sárvérűek

3 | Vörös

Írta: FuwaSaki

Reah:

Három napja vagyok az Északi terület központjában, azaz itt az Északi palota együttesben. Egy szobában tartanak fogva. Továbbra is láncok csörögnek csuklóimon és lábaimon. Naponta háromszor látogatnak meg a szolgák, hogy ételt hozzanak nekem, majd elvigyék, ugyanis nem vagyok hajlandó enni. Ha kell, éhen halok mintsem, hogy a biológiai nemzőm javára tegyek.

Kezdtem elveszíteni az időérzékemet.

Még hogy kellek az apámnak. Egyszer sem látogatott meg mióta a palotájában vagyok, ahogy Anthony sem. Nem is baj. Egyiküket sem akarom látni. Az ajtó mögül motoszkálást hallottam. Ismét szolgák léptek be a szobába. Mögöttük sötét volt az ég, ami azt jelentette megint este van. Most azonban katonák is érkeztek. Lehunytam a szememet. Nem tudtam mire készülnek, de nem is akartam megtudni. Csak ültem ott, a hideg padlón, láncaim fémes ölelésében, és vártam. Még magam sem tudtam, hogy mire. Arra, hogy meghaljak? Vagy arra, hogy egyszer letéphessem ezeket a láncokat és messze futhassak?

— Hozzátok a lányt. Öltöztessétek fel abba a ruhába és készítsétek elő. — ez az egyik férfi volt, aki Ildertől elvonszolt. Felismertem a hangját.

— Igen is.

Apró léptek dobogását hallottam a hideg márványon koppanni. Kinyitottam szemeimet, de már semmit sem tudtam reagálni. Napok óta nem jutottam ételhez, így erőm sem volt, bármit tenni is. Még a gondolataim is összegabalyodtak, nemhogy rendesen ellenállhattam volna. A szolgák tehetetlenül lábatlankodtak mellettem, amikor a katona megelégelte a szerencsétlenkedésüket és karomnál fogva egyszerűen felrántott a földről. Maga után húzott, de a hirtelen mozgás miatt megszédültem, de megtartott, majd vitt tovább. Mezítelen lábaimmal füvet érzékeltem. A nyirkos zsenge fű csiklandozta fázós lábaimat. A katona aránylag sokáig támogatott, amikor is belökött egy szobába az ágyra. Képtelen voltam feltérképezni magam körül a helyiséget.

— Miért ilyen gyönge?! — vonta kérdőre a minket követő szolgálólányokat.

Azok reszketve és félve válaszoltak a magas és izmos férfinak.

— Nem hajlandó enni. Mi próbálkoztunk, de még meg is támadta egyikünket. Ha hozzá akarunk érni akkor támadni kezd.

— Legutóbb földhöz vágta a gyümölcsös tálat és szegény Naranak majdnem elvágta a torkát. Ez egy vadállat Uram.

Tompán érzékeltem, ahogy a katona felém néz.

— Értem. Szóval vadállat. Akkor szelídítsük meg. — nem kellet fókuszálnom az arcára ahhoz, hogy tudjam, betegesen élvezi, ahogy letörheti ellenállásomat, biztosra vettem, hogy mosolyog.

— Hozzatok némi ételt és vizet! — adta ki a parancsot.

Gombóc nőtt a torkomban. Ha ettem volna pár falatot talán most nem lennék ennyire kiszolgáltatva ennek a vámpírnak. Erőt akartam venni magamon, és legalább felülni, de izmaim egyszerűen nem hallgattak a józan észre. Csak feküdtem abban a végtelenül puha ágyban és bámultam a mellettem heverő gyönyörű vörös ruhát. A vámpírok piros ruhában esküdnek. Most már a hányinger is uralma alá gyűrt. Hozzá akarnak adni valakihez? Ajándékba adnak valakinek? Hát tényleg ennyire keveset érne egy magam fajta élete? Ennyire nem érek semmit?

Fémtál koccanását hallottam magam mellől. Az ágy besüppedt mellettem. Érzékeltem, hogy a katona fölém hajol. Undorodtam tőle. A rám nehezedő súlyától, hatalmas kezének érintésétől. Üvölteni akartam, de még mindég csak feküdtem ott, tehetetlenül és gyengén.