Sárvérűek

2 | Rohanó tűz

Írta: BlackNikol

Melissa:

Drága anyám először lesokkolt undorító terveihez fűződő remek hírével, de aztán átgondoltam. Lehet ezt a „csodás" érdekházasságot a magam javára tudom majd alakítani. Csak segítség kell, és szerencsére tudom is kifog majd segíteni. Bár mindig is rettegtem attól a naptól mikor majd hozzá kényszerít valami jött-ment idegenhez, de erősödött bennem a tudat sikerrel járhatok, ha jól játszom a rám osztott szerepet. Tudtam, hogy ha most azonnal nem tűnők el Shelly beleszagol majd a gondolataimba, és lelepleződik az egyetlen titkom, amiről meg Shelly sem tud. Ő az egyetlen aki tisztában van a „másságunkkal". Ő az egyetlen testvérem, barátom, aki meghallgat, aki szeretet és aki tudja ki is vagyok valójában. És talán az egyetlen, akit igazán viszont szeretek és tisztelek, és rettenetesen érzem magam atyánk bánásmódja miatt, csak azért mert Shelly ,meleg. Bár a családom egész felfogásával nem értek egyet, engem nem érdekel se az Északi- királyság, se a hatalom. Csak annyit szeretnék, hogy a varázslények visszakaphassák szabadságukat. Vicces kijelentés tudom, "Csak annyit" mintha valami apróság lenne ez az egész. Pedig az egész élet megváltozna itt és másutt. Félig egyek vagyunk az Elfeknek, félig az uralkodó vámpírcsalád tagjai vagyunk, Shellel. Ez a mi nagy titkunk. Ha ez anyánk tudtára jön, elképzelésünk sincs miféle "véletlen" baleset áldozatai leszünk. Édes drága anyukám Cecily Lowelace, sose tudtam elképzelni, hogy hogyan képes elviselni, hogy apánk fűvel fával megcsalja, ennyire nem érdekli vagy még ürül is neki, hogy nem neki kell kielégíteni atyánkat. Anyám bordó szemei szikráztak, a mosolyától kivert a víz. Hiányoltam azt az anyát, akire kiskoromból emlékszem. A szívet melengető kedves anyai mosolyát, ahogy az ölében tartva zongorázik, hogy Shellel abba hagyjuk a sírást. Mára már semmi nem maradt ebből a nőből, vagy már nem a gyermekeinek tekint ránk, csupán eszközként. Shelly rám nézett messzi trónszékéből. Láttam a beszélnünk kéne arckifejezését, viszont most nem volt rá alkalmam, túlságosan zilált volt a fejem, hogy uralkodni bírjak az elmém felett. Így csak gyorsan üzentem neki gondolatban: Majd este beszélünk, most ki kell pucolnom a gondolataimat!  Azzal hirtelen felálltam a székemből és elviharzottam.

A városba rohantam, ahogy elhagytam a palotát valami bevillant az agyamba, valami vagy valaki keresztezni fogja a terveimet. Gyorsan elhessegettem a gondolatot,  és igyekeztem hogy minél gyorsabban megtaláljam Rent. Ren mindig is különleges alak volt. Hosszú barna göndör haja leért egészen a csípőjéig, világító zöld szemei ragyogtak a piszkos kis arcán. És mindig ott volt, ahol a ramazúri. Ahogy a megszokott utcákon szaladtam át, mikor egy idegen vámpír tekintetére lettem figyelmes. Nem jött közel, de tudom hogy tudta ki vagyok. Az utca másik oldalán állt az egyik kőfal árnyékában, egyedül a vörös szemei és sötét hajtincsit lehetett látni, de ahogy jött úgy el is tűnt az árnyékban. Valami különleges aurája lehetett mert percekig állhattam ott döbbenettel az arcomon. Ren szó szerint belém futott, majd magával rántva rohant tovább. Magam mögé néztem két hatalmas fenevad és két morcos alak rohant utánunk kezükben tőrrel és sodrófával. Ahogy hátra néztem hirtelen elrántottak oldalra eltűnve az árnyékban, ahol eddig a  vámpírifjú ácsorgott. Az alakok elfutottak tovább az utcán. Borsózott a hátam ezen a helyen, éreztem ismét a nagyon fura aurát. Ren lihegve dőlt neki a falnak, majd nagyot sóhajtva elővette zsákmányát, egy kis zacskó penit és egy nagyobb friss cipót, hozzá egy egész füstölt szalonnát. Aranyosan lehuppant a földre majszolni kezdte a zsákmányát, nagy mosollyal az arcán felém nyújtotta, de tudta nem eszek ilyesmit. Hirtelen megszólalt, pedig még mindig magánkívül voltam. 

- Na mond mi van veled? Úgy állsz ott mint, akit épp meglestek fürdésközben. -Mindig is imádtam a béna hasonlatait, volt értelme minden szavának még is teljesen oda nem illőek voltak.