Sárvérűek

31 | Ítélet

Írta: FuwaSaki

Reah:

Anthony vezette a csapatot. Az epe feltörni készült bennem, Will felé nyúltam, aki határozottan megfogta a kezemet.
— Biztos vagy benne? — kérdezte Will.
— Igen. — súgta lesújtva Malcom. A férjem mély hangja elmosódott, ahogy fájdalmamban lehunytam a szememet.
— Reah. — szólongatott Will. Valahogy a párnára kerültem, közel a tűzhöz.
— Nem lehetett ő. — súgtam. Will furcsálva méregetett, mint, aki nem tudja, hogy épp megőrültem, vagy helyet cseréltem-e egy másik idősík Reah-val.
— Mire gondolsz?
— Gyere velem. — mondtam neki. Will hiába kérdezte hová tartunk az erdőn át én egy szót sem mondtam, ameddig a forrásunkhoz nem értünk. Ott leültünk az egyik sziklára. Pár pillanatig figyeltem a tükörsima víz felszínét, ahonnan gőz gomolygott a hűvös levegőbe.
— Nem hall minket senki, igaz? - kérdeztem Willt.
— Nem.
— Nem Anthony tette.
— Miből gondolod? — suttogta.
— A bátyám talán nem szeret a frontvonalon harcolni, de igen okos stratéga. Gondolj bele. Ha el akart volna minket kapni, akkor nem tartóztatta volna fel a katonákat, hanem értesíti az apádat, hogy még idejében nyakon csípjenek minket. Valaki azt akarja, hogy rossz nyomon induljak el.
— Malcom nem áruló! — csattant fel Will.
— Nem is mondtam ilyet. — tettem a karjára a kezemet, hogy megnyugtassam.
— Azt gondolom, hogy valaki valamilyen bűbájt vethetett be az egyik katonán, aki ettől úgy nézett ki, mint Anthony. Malcom meglátta és jelentett. Ami azt jelenti az illetőnek több célja is lehetett. Először is: azt akaja, hogy bosszúhadjáratot indítsak a bátyám után és ez elterelje valami másról a figyelmemet. Másodszor: talán a pontos tartózkodási helyünket akarja megtudni, úgy hogy álcázva követi Malcomot. Jelenthet északnak, délnek, vagy más valakinek.
— De az sem kizárt, hogy valóban Anthony volt.
— Miért? — kérdeztem. Will eddig mindig a bátyám pártján állt.
— Atyám bizonyára rájött, hogy nem vagyok a palotában. Shellyt felhasználva anyám manipulálhatta Melissát, talán meg is fenyegette valamivel, aminek a következtében Anthony kiállt a húgom mellett, annak ellenére, hogy ez azt jelenti, el kell árulnia téged. Anthony azonban szándékosan szerintem nem ártana neked. Így logikus lenne ennyi szökött varázs után miért csak ilyen kevés katonát hozott. Ha haza ér és azt jelenti, hogy nagyobb fenyegetést jelentesz, mint gondolta, veszélyes híredet kelti, és időt nyer neked, mert az ellenfeleinknek több időre lesz szüksége, hogy összeszedjenek egy hadsereget. De így nem érheti szó őt, hisz megtette, amit megköveteltek tőle.
— Ki tudjuk deríteni melyikőnk megérzése a helytálló.
— Hogyan?
— Nos egy adag szerencsével. Ha illúzió búbájról van szó, annak nyoma lesz Malcom testében, vagy a helyszínen, ahol a bátyámat látta. Ha viszont másfajta varázslatot használtak, vagy valóban Anthony volt az, akkor semmilyen nyomot nem fogok találni.

Malcom testén semmilyen nyomvonalat nem találtunk, ahogy az erdőben sem, ahol Malcom a bátyámat vélte látni. Pár hétig kutakodtunk, de semmire sem mentünk ezzel. Will meg van győződve róla, hogy valóban Anthony áll emögött, bár nem önszántából. Én valahol mélyen, legbelül abban hiszek, hogy ez csak egy elterelés. Ami azt jelenti, hogy egy sokkal fontosabb dologról lehet szó. Nyitva kell tartanom a szemeimet.
Egy újabb fárasztó kutakodással teli nap után, megfürödve, maró éhséggel bezuhantam a fehér bundák közé. Mélyen beszívtam Will illatát, ami mindenhol ott volt. Az emlegetett szamár ebben a pillanatban lépett be a sátrunkba. Felkeltem és odasétáltam hozzá. Az arca, a ruhája, a haja, de még a szempillája is finom porral volt teli. Meg akartam ölelni, de megfogta a kezemet és eltolt.
— Koszos vagyok. — rázta úgy meg a fejét, mintha egy elázott kutya volna.
— Nem zavar. — nyomtam egy puszit az arcára és kisímítottam egy hajtincset rikító vörös szemeiből. Will egy szempillantás alatt eltűnt vámpír gyorsasággal, még a fekhelyünk előtti függönyök is meglibbentek. Elmosolyodtam. Gyorsan tüzet raktam, de épphogy meggyulladt a rakás és a fát reszketeg, még gyenge lángok kezdték körül ölelni, a férjem vissza is tért és a karjába kapott. Megpördült velem, miközben én meglepetten sikoltottam fel. Lassan és óvatosan csúsztatott a földre, miközben mélyen beleszagolt kibontott hajamba.
— Annyira hiányoztál. — búgta.
— Pár órája váltunk csak el.
— Tudom.
— Will.
— Hm? — mormogta a vállamba, ami most felettébb csiklandozott, ezért lassan elhúzódtam.
— Éhes vagyok.
— Annyira szerencsés vagy velem. — somolygott és a sátor bejáratában ledobott csomagja közül elővett valamilyen megnyúzott állatot. Talán nyúl?
— Tényleg szerencsés vagyok. — mondtam, miközben elővett egy halom zöldséget is és előkészítette a földre a deszkát és a kést. Az edényt a tűz fölé helyezte, amit a falusiaktól vettünk. Elkezdte a - szerintem nyulat - megtisztítani és leválasztani a húst a csontról. Én leültem a puha és meleg bundákra és csak néztem a tűz meleg fényében. Kidolgozott izmai hullámoztak a megkopott bordó ing alatt. Szakértő és gyors mozdulattal vágta fel a hozzávalókat. Néha felém nézett és egyszer csak elmosolyodott.
— Mi az?
— Mi? — kérdeztem vissza banbán, mert teljesen lekötött a látvány. Nem volt semmi kiemelkedő benne, csak főzött. Mégis, nem tudtam nem bámulni őt. Nagy kezeit, amin néhol kidagadtak az erek... bár igyekeztem nem erre figyelni, mert észre vettem, hogy a nyelvemmel a szemfogaimat simogattam.
— Bámulsz.
— Igen.
— Miért? — hangja rekedt és fátyolos volt, ahogy feltette nekem a kérdést.
— Nem is tudom. Csak... jó nézni téged.
Hozzám sétált és felnevetett mikor a gyomrom a mennydörgésnél is hangosabban kordult meg. Lefeküdt mellém és az ölembe hajtotta a fejét. Most nem illetődtem meg úgy, mint legelőször. Elvarázsolva szántottam bele fekete hajába - ami azóta megszáradt - vékony, sápadt ujjaimmal. A másik kezemmel a mellkasa és a válla közt barangoltam. Ő lehunyta a szemét és elégedetten felsóhajtott. Beleszimatoltam a levegőbe.
— Nagyon finom illata van. Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
Félig kinyitotta bíbor szemeit és lustán rám pillantott.
— Katona vagyok. Meg kellett tanulnom túlélni.
— De te herceg vagy. — ráncoltam a homlokomat értetlenül.
— Igen. De gyerekként nagyon vékony és ügyetlen voltam. Sokára tanultam meg harcolni.
— Nem hiszek neked. — sandítottam rá. Nehezemre esett magam elé képzelni a csenevész és tökéletlen gyermeket, akinek Will leírta magát.
— Sokáig nem is érdekelt a harc. Tanultam a népedről, gyűjtögettem a műalkotásokat, a könyveket. Persze, amikor kardot fogtam a kezembe, hamar megtanultam azt forgatni. Mintha az ügyetlenségem egy pillanat alatt eltűnt volna. A katonáink és a családom elismeréssel néztek rám, ami tetszett. Így képezni kezdtem magam. Majd kiderült, hogy van érzékem ehhez. De ameddig nem voltam népszerű, addig magamnak kellett gondoskodnom a dolgaimról a seregben. A gyerekkoromat táborokban töltöttem, katonák közt. Sokszor megmérgeztek, így inkább magam készítettem el az ételeket. Az átváltozásom után meg már csak vérre volt szükségem.
Hallgattunk. Emésztettem mindazt, amit mondott. Talán Will nem is különbözött tőlem annyira.
Az arcát simogattam.
— Sajnálom.
— Én nem bánom. Különben most nem tudnék gondoskodni rólad. — a szájához emelte a kezemet, amit épp a vállán pihentettem és lehelet finom csókot kaptam a kézfejemre. Felállt és megkeverte a rotyogó... valamit.
— Te nem vagy éhes?
Felvont szemöldökkel nézett rám.
— Azt kérdezed kell-e nekem vér?
— Igen. — bólintottam.
— Hónapokig megvagyok nélküle.
— De az olyan, mintha éheztetnéd magadat, nem?
— Ha éhes lennék megetetnél? — villantotta meg győztes mosolyát, egy pillanatra megmutatva borotva éles szemfogát és leült mellém.
— Igen. — válaszoltam határozottan, mire meglepetten hátra hőkölt.
— Nem hiszem, hogy mostanság megtörténne.
— Miért? — feszegettem a témát.
— Reah, ha a véredet megkóstolom, szinte biztos vagyok benne, hogy nem bírnám ki. Az elemi ösztön, hogy megjelöljelek átvenné felettem az irányítást. Nem akarlak siettetni vagy megrémiszteni. — simogatta az egyik hajtincsemet elmélyülten. Az érintésében éreztem a ragadozó éhségét, ami számítón nézi a rejtekhelyéről a prédáját, ennek ellenére még sem tartottam tőle.
— De akkor másból kell innod. — tűnődtem tovább.
— Igen.
— Az úgy nem jó.
— Miért? — kérdezte szórakozva.
— Mert én vagyok a feleséged. — emeltem fel a fejemet és fújtattam egyet. Nem álltam készen, hogy a testemet, a véremet a lelkemet és tulajdonképpen mindenemet megosszam Willel. Tudtam, hogy be fog következni, mert éreztem magamban az egyre növekvő vágyat, hogy egymáséi lehessünk, minden téren. Mégis... volt valami, ami visszatartott. Elkeseredve néztem a tenyereimet. Vajon Will meddig fog egy olyan nő mellett maradni, aki a hatalmas áldozatai ellenére sem képes adni magából? Will a saját népe és családja ellen fordult. Méghozzá egy olyan emberért, aki semmit nem tett érte és nem is ígért neki semmit. Én képes lettem volna erre?
— Min gondolkozol annyira?
— Azon, hogy mennyire nem érdemellek meg. — motyogtam.
— Miért gondolod így?
Felnéztem rá, de csak üres tekintettel találkoztam.
Végül nem tudtam választ adni a kérdésére. Én nem akartam kimondani a rengeteg okot, ő pedig azt hiszem nem akarta hallani.
Aznap éjjel nem ölelt át, én pedig úgy éreztem halálra fagyok üres lelkem fogságában.