Sárvérűek

18 | Tükröződés

Írta: BlackNikol

Melissa:

Szótlanul haladtunk a kerten át, Yran egész gyorsan keresgélt a lassan sötétedő ég alatt. Anthony szorosan mellettem sétált. Néha rám nézett édes mosolyával, de nem szólt. Elvolt a saját gondolataival, ahogy mindenki. Ötletem se volt mit kéne anyámnak előadnom, de tudtam hogy fontos. Az elmúlt hetek rendesen megtörtek, alig egy pár hét telt el az esküvő óta, de mintha évek leforgása lett volna. Egyre jobban éreztem azt az érzést, hogy legszívesebben elszöknék innen. El ahol nem kell vámpírnak lennem, nem kell rúnákkal takargatnom az Elf szemeimet és arany fénylő jeleimet, amit az eredeti anyukámtól örököltem.  Jó lenne elfutni és vissza se nézni, úgyse érzem magam szükségesnek már itt. Reáh elég erős és hatalmas, Will boldog és elég erős, egyedül Anthony az akit nehezen hagynék itt. Bár valószínűleg amilyen gyors előttem lenne mielőtt kijutnék a kapun. Talán tényleg szeret... Yran felnézett ránk, hogy végzett. Szótlanul végig mentünk a palota kihalt folyosóin. Reáh győzelme oly hatással volt a vámpírokra, hogy senki nem mutatkozott már ma. Némelyik ajtónál álldogált egy-két Őr, de ők se nagyon törődtek velünk. Némelyik Anthonyit felismerte és meghajolt, de inkább próbáltak úgy tenni, mintha ott se lennénk. Yran oda rohant Reáh ágyához Will láthatóan megfeszült a férfi miatt. Valahogy hatalmas csend borult mindenkire, mikor Anthony megtörte azt. 

- Szóljatok ha szükségetek lesz ránk, mi megyünk. Beszéljünk Cecily-vel, aztán lehet lepihenünk. -Will felénk se nézett csak halkan szólt.

-Rendben, majd nézettek be pár órával később, hátha Reáh felébred. -Láthatóan nagyon aggódott érte. Gyengéden megsimítottam a vállát, mire elmosolyodott. 

-Akkor menjünk. - Mondta lemondóan Anthony. 

Anthony: 

Láttam Melissán valami nagyon nincs rendben vele, aggódtam érte. Szinte sírtak a szemei, láttam ahogy a távolba mereng és valahogy nincs jelen. Megmagyarázhatatlan érzés kerített magával, hogy most egy pillanatra se szabad levennem róla a szemem. Lehangoltan kopogott be Cecily ajtaján, nem mondta hogy mihez tartsam magam. Valahogy elveszett lélekként mozgott mióta Reáh eszméletét vesztette. Cecily szobájába a fény aprócska szikrája se bújt meg, ült magányosan az ágyszélén. Vörös szemei felénk villantak, de ő se szólt semmit. Kezdtem elveszteni a türelmemet. Idegesített a csend, hogy senki semmit nem mond, csak aggodalmasan mered magában. 

-Anyám! -Kezdte Melissa, megrekedten és olyan fájdalommal a hangjában, hogy belefájdult a szívem. Egyszerűen fájt a tudat: Valami nincs rendben vele, és kizár, megint. 

-Igen drágám? - Cecily is megtörtnek hangzott, de közel sem annyira mint Mel. Felállt az ágysarkáról és kitárta a függönyöket. A nap utolsó sugarai pirosra festették a szürke falakat. Ekkor láttam meg, hogy Melissa sírt. Arcán végig folytak az aprócska csillogó könnyek. Csak állt és sírt, mereven a szemben levő tükörben visszatükröződésében találkozott csak a tekintettük. Legszívesebben felkaptam volna és elrohantam volna vele messze, fel a hegyekbe, hogy átkarolhassam és végre egyszer az életben fontosnak érezzem magam.  Mel elengedte kezem, de előtte gyengéden megszorította azt . Oda lépett Cecilyhez és keservesen a vállaira feküdt. Nem értettem semmit. Álltam és néztem hófehér ezüst haját ahogy, meglibben a napfényében.

-Ez az egész nap, nem úgy telt ahogy kellett volna. - mondta lemondóan Mel. Igaza volt, se számunkra se a Vámpír királyság számára nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a tervek megkövetelték azt. Cecily egy pillanatra elmosolyodott, ahogy lenézett a fogadott lányára.