Be My 1 [Stray Kids | Felix ff.]

5. Epizódium

-Haaaj Felix!!-dőltem gondterhelten az asztalra, lehajtott fejjel.-Nem érted, hogy megvédeni akartalak? És, hogy ez nem a te dolgod volt?!-kérdeztem felpillantva rá, csillogó szemekkel. Sírhatnékom volt, de nem szerettem volna, pont a városban elbőgni magam.

Meglepődötten nézett rám. Szemei aprót kitágultak, és látszott rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik.

-A másodikban egyezek, miszerint nem az én dolgom. De! Megvédeni nem kell! Hisz azért mentem ÉN oda, hogy TÉGED megvédjelek!-hitetlenkedett, össze-vissza mutogatva, amitől már azt sem tudtam, hogy már mi legyen a reakcióm. Sírjak, nevessek, dühöngjek?

-Jó! Haggyuk a témát!-mondtam felülve a széken, majd a fagyis pohárjára mutattam.-Finom volt? Ez a kedvencem.-mondtam magamra erőltetve egy mosolyt, de belül nem ezt éreztem. Egyáltalán nem.

Nagyot sóhajtott. Gondolom viselkedésem miatt. Tudtam én, hogy nem fogok neki tetszeni! Miért is hittem azt? Egyáltalán hogy gondolhattam ilyesmit? Hisz Ő egy idol! Neki tuti nem pont egy ilyen utcai ribanc fog tetszeni! Miért vagyok ekkora barom?

Szemeim könnyekkel gyűltek tele ezekre a gondolatokra/kérdésekre. Gyorsan elfordítottam fejem, majd táskám felkapva, felálltam.

-Boccs...most...mindjárt jövök!-hadartam el, majd válaszát meg sem várva a fagyizóba rohantam, és beszaladtam a női mosdóba. Becsuktam magamután az ajtót-szerencsémre nem volt bent senki-és ledobva táskám a földre, a mosdóhoz léptem, majd megeresztve a csapot, hidegvízzel megmostam az arcom.

Ne sírj! Ne sírj! Ez nem olyan nagy dolog! Amúgy sem egy könyv az egész élet! Tudtad, hogy a hülyeségeid sosem fognak valóra válni! Nem kell ezt túlreagálnod!

De mégis...miért érzem ezt az ürességet? Ezt a...csalódottságot?

Kopogtak a mosdó ajtaján. Ijedten felkaptam fejem, az említett tárgy irányába, és ekkor jöttem rá, hogy arcom tiszta könny borítja.

-RaRa! Meddig maradsz még bent?-kérdezte kissé elnyúzva a szavakat. Mély hangja olyan furcsán csengett, mint más fiúknak. Olyan fura volt, hogy így beszélt mély hangon.

-Mindjárt m-megyek!-mondatom végén, kissé megremegett a hangom. Megijedtem, és csak azt tudtam remélni, hogy ezt nem hallotta meg. De milyen az én szerencsém?

-Minden rendben? A hangod...olyan furcsa...-hát ilyen.

Remegő ajkakkal kissé hátrébb léptem, de mivel ez egy mini kétszemélyes mosdó volt így neki is dőltem a mosdókagylónak. Kissé fájt, de én tűröm a fájdalmat. Lábaim megremegtek, és hirtelen oly' gyengének éreztem magam, hogy úgy éreztem ha nem kapaszkodom meg, akkor összeesek.

-RaRa?-szólalt meg ismét a túloldalról Felix.

Szedd már össze magad! Gyerünk! Ne légy megint gyenge!

De nem ment. Nem tudtam elállítani a szemeimből kicsorduló könnycseppeket. Gyenge voltam hozzá. És ez a gyengém. Könnyen elsírom magam. És ha egyszer sírhatnékom van, akkor sírni is fogok. És nem tudom visszatartani a könnycseppeket.

-RaRa!?-szólalt meg kissé hangosabban, amitől valamiért összerezzentem. A kiabálás. Ha valaki kiabál...azt...azt utálom. Akkor vagyok a leggyengébb. Ha akárki akárkivel kiabál, azt már nem szeretem. Annyira félek attól, hogy valaki kiabál. Nem tudom miért. Talán ettől van az, hogy könnyen elsírom magam. De nem tudom! Semmit sem tudok! Miért? De ha meg mindent tudok...az ijesztő...

Hjaaaj! RaRa, ne gondolj ilyenekre! Gondolj a sulira! Gondolj arra, hogy most nyár, és barátok! Gondolj arra, hogy most itt van a kedvenc bandád! Gondolj arra, hogy most itt van...Felix...