Be My 1 [Stray Kids | Felix ff.]

7. Epizódium

-Én beléd zúgtam!-hadartam el, amilyen gyorsan csak tudtam, majd alsó ajkam beharapva vártam válaszát. Vagyis inkább reakcióját.

Lesokkolt arcát pásztáztam bizakodó tekintetemmel, miközben kezeim továbbra is arcán pihentettem, és csak vártam.

-Hát...okééé...ezt most veszem úgy, hogy nem is hallottam, csak beképzeltem magamnak!-mondta kissé kitágult szemekkel, miközben próbálta összeszedni gondolatait.

-De ezt én komolyan gondoltam!-mondtam kissé hangosabban a kelleténél, ahogy kezem karjára csúsztattam és megszorítottam, amire láthatóan összerezzent. A szemkontaktust továbbra is tartottuk. Vagyis csak addig a pillanatig, amíg ő le nem hajtotta fejét. Bántam, hogy felemeltem a hangom, és így "közöltem vele a tényeket". Nem így terveztem csak...annyira boldog és ideges vagyok egyszerre.-Bocsánat...-finomítottam szorításán, majd cirógatni kezdtem felkarját. Másik kezemmel álla alá nyúltam, ezzel felemelve fejét, majd közelebb kúsztam hozzá, úgy, hogy csak pár centi maradt köztünk.-Bocsánat, hogy kiabáltam veled. Bocsánat, hogy megakartalak védeni azoktól a vadbarmoktól. Bocsánat, hogy neked és a barátnődnek vigyáznotok kell ránk, mint valami 5 éves gyerekekre. Bocsánat...-sóhajtottam.-...hogy berontottam csak úgy nyugis kis életedbe, és mindent tönkre basztam! Én-...-nem tudtam befejezni. Karjait körém fonta, és szorosan hozzám bújt, mintha valamitől, vagy valakitől félne, és bennem találna menedéket. Úgy ölelt, mintha nem akarna soha sem elengedni.

-Nem vagy semmiért sem hibás!-suttogta fülemhez hajolva, amitől valamiért megkönnyebbültem, és valami kellemes bizsergés futott végig testemen. Nem vártam tovább. Azonnal visszaöleltem, és jó szorosan húztam magamhoz, amiért ezt kimondta.-Csak az a baj...hogy te vagy a biasom...és én is kedvellek...-nyögte ki gombóccal a torkában, ahogy egyre jobban szorította pólóm. Szívem nagyot dobbant. Azt hittem ott fogok elájulni. Lélegzet vételem szaporább lett, és én is már szinte téptem a pólóját.

-Ugye tudod, hogy most csak boldogabb lettem?-bukott ki számon, egy vigyor kiséretében, bár nem is bántam. Inkább tudja meg. Felőlem pedig az egész világ is megtudhatja, engem nem érdekel!

Óvatosan eltolt magától, majd egyenesen iríszeimbe meredt, kissé lehajtott fejjel.

-De...te id-...-kezdett bele, de szavába vágtam, miközben felültem az ágyon, amire ijedten picit kitágultak csillogó szemeim.

-Nem érdekel, hogy idol vagyok! Mindig ezt mondják, mikor olvasom a könyvekben, minden lánynak ez a problémája! Engem nem érdekel!-hadartam el gyorsan, miközben megragadtam aprócska, s puha kezeit. Kissé ijedten, felült ő is az ágyon, majd egyenesen rám nézett kissé könnyes szemeivel, amitől kezdtem megijedni.

-Ha neked az nem probléma, akkor nekem sem.-mondta savanyúan mosolyogva, majd lehajtotta fejét.-Nekem az...a baj, hogy...-hangja elcsuklott és összegörnyedt, miközben arcát kezeibe temedte.

-R-RaRa, mi a baj?-hajoltam oda hozzá idegsen, és feszülten, majd kezem hátára raktam.

-Te...-nyögte ki szinte sírva.-...meg én...-nézett fel rám, könnyel teli arccal, és tekintetéből könnyen kilehetett olvasni a fájdalmat, és a bánatot. Értetlenül pásztáztam arcát, és vártam, hogy folytassam, amit egyhamar meg is tett.-Én kedvellek...és most, hogy te is ezt...kimondtad...hogyan tovább?-kérdezte remegő hangon, miközben kezeit tördelte idegességében. Zavartan lesütöttem tekintetem. Nem tudtam rá mit mondani. Igaza volt. De én vele szerettem volna maradni! Én vele akartam lenni, ameddig csak lehet!

-Gyere el velünk Koreába!-ajánlottam fel, miközben felemeltem fejem, s egyenesen iríszeibe néztem. Arcvonásai megválltoztak. Egyre dühösebbnek nézett már ki, mintsem szomorúnak.

-De Felix, hogy kérdezhetsz ilyet?! Nekem itt az iskolám! Itt van a családom, a barátaim!-mondta "kissé" hangosabban a kelleténél, amitől szemeim ijedtemben kipattantak.-Ez nem megy olyan könnyen, nem érted?!

-De, én ér-...

-Nem, te ezt nem értheted!-ugrott fel az ágyból, hitetlenül rázva fejét.-Már hogy értenéd? Nem neked kell elmenned innen, NEKEM!-hansúlyozta ki az utolsó szót, miközben könnyei folyamatosan csak folytak, és folytak. Felálltam én is, majd elé lépdeltem, s készültem megérinteni az arcát, de kezével elütötte az enyém, majd megfogott egy pár görkorcsolyát, és kinyitva az ajtót, kirontott a kollégiumból. Engem meg ott hagyott lesokkoltan, tele gondolatokkal, kérdésekkel a fejemben, amikre nem tudtam választ kapni.

*RaRa szemszöge*

Hogy lehet ekkora egy tuskó? Miért nem tudja felfogni, hogy nem mehetek vele, hisz itt van az életem?!

Gondoltam miközben össze-vissza gurultam a városban, ahol alig járkált valaki. Kezemben cipőim, miket dühömben, legszivesebben elhajítottam volna valahova jó messze, az Isten tudja hátamögé, és csak gurultam volna tovább, amilyen gyorsan csak tudtam.

*pár órával később*

-De te most tényleg ott hagytad a koleszban? Te normális vagy?-kérdezte barátnőm kezem szorongatva, majd egy kissé "dobott" egyet rajtam.

-Ezt kérlek ne most tárgyaljuk ki...-néztem le a térdemre, majd felszisszentem. Egyik kezem Fló tartotta, míg másikat Jisung (májne házbándó), hogy el ne essek...megint.

És most kezdődjék is a hosszú, de amúgy nem tudom, hogy hosszú-e lesz történet.

Miközben göriztem-persze toló erővel, mint a gőz, úgy száguldottam-, egyik utcába befordulva valakinek neki estem, és az a valaki nem más volt, min Fló. És így szereztem a sebem. Úgy neki mentem, hogy ő elbaszódott, én pedig repültem még, úgy...3 métert?

És ennyi is lett volna a mai estimeséből. Térjünk a jelenre, ahogy most eppen engem próbálnak meg elhurcolni vissza a kollégiumba, hogy lefertőtlenítsék a térdem. Persze, hogy a fiúk, hogy fognak bejönni...szerintem be sem fogom engedni őket. Nem akarok még több bajt magamnak. Elég már nekem egy ember, aki elég bajt okozott nekem.

Persze a görim azt valamelyik fiú vitte a hátunk mögött, és a cipőm már a lábamon volt, tehát nem kellett plusz bajt okozni nekem.

A kollégium az pont, a suli után van, így még az unalmas boszorkányház előtt is elkellett mennünk, de persze ez sem ment baj mentesen.

Felix ott ült a suli lépcsőin lehajtott fejjel. Szívem valamiért nagyot dobbant. Rossz volt így látni...mint akkor mikor a Hellevator után kiesett, de szerencsére visszavették.

Talán túl szarul fogalmaztam volna? De ha egyszer dühös vagyok, ilyen vagyok! Nem tehetek rólla! És különben is ő kezdte azzal, hogy menjek velük Koreába. Na persze! Arra várhat!

-Fló, mi mennjünk!-suttogtam fülébe, mire elszakította tekintetét a fiúról, és rám nézett. Aprót sóhajtott, majd a fiúk felé fordult.

-Fiúk! Ti maradjatok itt! Majd vissza jövünk, ha lefertőtlenítettük a sebet.-nézett a lábamra, mire egy lopott pillantást vetettem Felix-re, ki meglepetten bámulta szintén sebem. Láttam rajta, hogy ide szeretne jönni hozzám, és megkérdezni milyen marhaságot csináltam, és hogy jól-e vagyok...meg több ezer kérdéssel bombázni, de mégsem tette. Ami elég szarul esett, ezért elkaptam róla tekintetem, és lehajtottam fejem, majd a földet kezdtem pásztázni. És végre Fló megindult.

*körülbelülfélórával...később*

*Felix szemszöge*

Már lassan fél óra is eltelt, mikor is végre visszaértek. Vagyis...csak Flóra ért vissza.

-Hol van RaRa?-kérdezte Chan, helyettem is, mire a lányra néztem kissé feszülten. Ő sóhajtott.

-Nagyon nagy a seb és fáj neki. Na meg a nevelő tanár sem engedi már el...-húzta el száját, majd rám nézett egy pillanatra, de gyorsan el is kapta tekintetét.-Veletek akkor mi lesz?-kérdezte körbetekintve, csípőre tett kezekkel.

-Majd valahol megszállunk.-vont vállat Changbin, amire a lány aprót biccentett, és talán még el is pirult.-És...most mit csinálunk?

Mindenki összenézett. Én pedig nem bírtam tovább. Látni szerettem volna RaRa-t!

Mi van ha komolyabb baja lett? Mi van ha most sír, de nincs ki vállán? Mi van ha...hiányzom én is neki?