Az Istenek Nektárja

15. Fejezet

   A többiek nem sokkal utánunk érkeztek, és mindannyian pontosan úgy reagáltak, ahogyan Jack és én. Percekig álltunk ott, és döbbenten bámultuk a csodálatos tájat, mire végül Stanley megunta a dolgot, és türelmetlenül sürgetni kezdett bennünket. Kelletlenül ugyan, de végül elindultunk egy ösvényen, ami nem messze volt tőlünk, és ami a fák között vezetett. Mivel egy magaslati pontra érkeztünk lefelé kellett mennünk, ami nem volt egyszerű, ugyanis az ösvény nagyon kanyargós, és keskeny volt. Egyszerre csak egy ember fért el rajta, és még ő is alig-alig.

   Stanley haladt legelöl, mögötte rögtön Ellie, akit Harry követett. A fiú után következtem én, és Jack sereghajtóként követett. Mivel mögöttem volt, mindig el tudott kapni, amikor meginogtam vagy megcsúsztam. Előttem a többiek hasonlóképpen cselekedtek, az egyetlen, aki csak magára számíthatott az Stanley volt. És Jack, akit senki nem látott, hiszen leghátul volt.

   – Hihetetlen ez a hely – jelentette Harry, mire elmosolyodtam, és oldalra fordultam, arra amerre még láthattam az alattunk elterülő külön kis világot. – Nem is értem, hogyan lehetséges ez egyáltalán.

   – Sok minden lehetséges – kuncogtam. – Ne keress benne logikát, mert nem fogsz találni.

   – És még azt mondják, a tengeri legendák nem igazak – mondta Ellie, mire felnevettem.

   – Végül is, elég hihetetlenek, nem igaz? – kérdezte Jack mögöttem. Felé fordultam, és rámosolyogtam.

   – Nos, ha valaki azt állítaná, hogy lemerült a tenger aljára, majd ott talált egy lyukat, ami egy földalatti világhoz vezet, valószínűleg én sem hinném el – feleltem.

   – Még így sem hiszem el, pedig a saját szemeimmel látom – kiáltott hátra Harry.

   – Azt hiszem, engem már meg sem lep – sóhajtotta Jack, én pedig a szememet forgattam. Sok történet kering a tengereken Jack kalandjairól, és egy sincs, amiben ne lenne valami természetfeletti dolog. Nos, talán annak a kivételével, amikor a szigetről szökött meg a teknőceivel. Mondjuk, az is igaz, hogy az hazugság.

   Emlékszem, hogy amikor először hallottam, mennyit nevettem rajta. És hogy mennyien elhitték. Talán még most is. Aztán egyszer találkoztam egy adag csempésszel, akik elmondták, hogy velük sikerült kijutnia a szigetről egy bizonyos Jack Sparrow nevű illetőnek.

   – Aki annyi természetfeletti katasztrófába keveri magát, mint te, azt ne is lepje meg! – nevettem rá, és átmásztam egy gyökéren, ami majdnem akkora volt, mint én magam.

   – De nélkülük unalmas lenne az élet – felelte Jack, amikor ő is átjutott az akadályon. Az ösvény itt kiszélesedett, így már ketten is elfértek egymás mellett. Harry azonnal Ellie mellé lépett, ahogy Jack mellém. Felmosolyogtam rá, és némán folytattuk az utunkat tovább.

   Sokáig kellett még haladnunk, mire az út végül vesztett meredekségéből, majd teljesen kisimult. Most már sokkal könnyebb volt előretörni az erdőben, nem kellett attól tartanunk, hogy ha megbotlunk, akkor a mélybe zuhanunk.

   Még legalább egy órányi caplatás után botlottunk az első akadályba. Egy hatalmas szakadék szélén álltunk, és bizonytalanul méregettük a nagyon is instabilnak tűnő függőhidat, ami a szakadék két széle között ívelt át. Nem nagyon tetszett nekem a dolog, és ha lehetett volna, akkor inkább kihagyom a rajta való átkelés csodálatos élményét. Stanleyn kívül mindenki hasonlóan érezhetett, mert pontosan olyan arcot vágtak, mint én.

   – Oké, én biztos nem megyek előre! – jelentettem ki, és makacsul megvetettem a lábamat a híd mellett. Stanley rám nézett, majd összehúzta a szemeit, és ajkain gonosz vigyor terült el.