Az Istenek Nektárja

1. Fejezet

Új történet! Jeej! Egy Karib-Tenger Kalózai fanfiction! Jeej! 

Nem csak ennyit akartam ám mondani. Szóval, valójában csak annyit akartam, hogy a sztori a POTC 3 után játszódik, de egy kis változtatást eszközöltem. Jack-nek ugyanis még meg van a Gyöngy. Mert őszintén szólva annyira szomorú ennek a hajónak a története, hogy rettentően sajnálom Jack-et, amiért állandóan elveszíti. Úgy értem 100 évnyi szolgálat a Gyöngyért cserébe Davy Jones-nál azért eléggé megmutatja, mennyire szereti a hajót, nem? Szóval kedves leszek, és a saját és Jack boldogsága érdekében megtarthatta a Gyöngyöt.

És azzal, hogy megtarthatta a Gyöngyöt még néhány változtatás történt, amik fel fognak tűnni (szerintem), de amik nem lesznek zavaróak (remélem). És azt hiszem, ennyi, jó olvasást, srácok!

  OooOooOooOooOooOooOooOooOooO  

Tortugát a kalózok fellegvárának tekintették. Tolvajok, örömlányok, koldusok, minden volt itt, ami szem-szájnak ingere. Egy hétköznapi embernek eszébe sem jutna a kikötő közelébe sem menni. Éjjel a kocsmák nevetéstől, vagy éppen verekedéstől, és kiabálástól hangosak, egyetlen józan férfit sem lehet ilyenkor a városban találni. Nappal minden csendes, az egész éjszakát átmulató férfiak részeg álomba merültek, már elhagyták a kikötőt, vagy másnaposan botorkáltak valamerre az útszélen. Piszkos, szétcsúszott emberek feküdtek mindenütt, hangosan horkolva, és egyiküket sem zavarta a nappal fényessége. Talán valamikor régen én is undorodtam ezen hely puszta gondolatától is. Nem tudom, nem emlékszem azokra az időkre, amikor nem éreztem magam itthon Tortuga kikötőjében.

Tengerkék szememet végigfuttattam a zsúfolt kocsmán, és ajkaimra apró mosoly költözött. Szerettem ezt a helyet, szerettem olyanok között lenni, akik nem bámultak meg, amikor meglátták a jobb csuklómat, vagy a szemfedőm alatt rejtőző „meglepetést". Ezek az emberek kalózok voltak, egyszerű tolvajok, vagy hasonló elvetemült törvénykerülők. Itt senkit sem érdekelt, ha valakinek nem volt meg egy testrésze, vagy a kalózok bélyegét viselte. Vicces volt, de itt mindenki egyenlő volt. Senki a teremben nem különbözött olyan sokban tőlem, hogy az bármit is számítson.

Nagy kortyot vettem a kezemben tartott rumosüvegből, miközben másik kezemmel az abban szorongatott kés élével mintákat vágtam az asztal lapjába. Imádtam Tortugát, tényleg, de visszavágytam a tengerre. Egy kalóznak a tenger a mindene. Már fél éve, hogy nem szálltam hajóra, amióta az a szemét itt hagyott, mondva, egy nő nem való a tengerre. Nem tudom, mire számított, mit teszek, miután elment, de az biztos, hogy egy nap, amikor újra találkozunk, megkeserüli, hogy itt mert hagyni.

Hallottam a szék csikorgását a kőpadlón, így eddig a művemre szegezett tekintetemet, most felemeltem, hogy megfeleljek az előttem ülő alaknak. Fiatal férfi volt, talán még csak fiú. Félhosszú, fekete haja zöldeskék szemeibe lógott, legalább két számmal nagyobb ruhát viselt, és láthatóan nem érezte magát valami kellemesen itt. Valószínűleg most járt itt életében először. Nem úgy nézett ki, mint aki örömmel tartózkodik a kikötőben. Fél szemöldököm felhúzva néztem rá, várva, hogy mondjon valamit, vagy elmenjen, amikor rájön, hogy nem vagyok barátságos kedvemben.

– Avery Raven? – kérdezte bizonytalanul. A hangja lágy volt, kissé talán magasabb, mint egy férfinek kellett volna, de végül is ő még nem is volt az. Félrebillentett fejjel, összehúzott szemekkel néztem rá. Tudhatta, ki vagyok, sokan ismertek itt, de vajon mi dolga lehetett velem? Jó ideje már, hogy bárki is eljött ide.

– Sok mindentől függ – válaszoltam végül, és hátradőltem a székemen, a lábaimat az asztalra dobva. A fiú összerezzent a mozdulataim miatt, ami enyhe elégedettséggel fogott el. Másrészről valami bennem sajnálta a kölyköt, hogy ennyire teszetosza. Nem éli túl sokáig ezen a helyen, ha ennyire nyámnyila. – Ki akarja tudni?