Az Istenek Nektárja

4. Fejezet

Lehet, hogy kicsit eltúloztam a dolgokat, de valójában fogalmam sincs, milyen érzés másnaposnak lenni. Még soha nem ittam annyit, hogy másnapos legyek, pedig egyszer ájulásig vedeltem. Szóval nézzétek el nekem, ha túlzás ez a fejezet. Ennyi, jó olvasást!

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

Az, hogy a fejem vajon a másnaposságtól fájt-e, vagy attól, hogy valaki nemrég leütött, kérdéses volt. Valószínűleg mindkettő egyszerre. De talán ez nem is volt annyira lényeges, ami sokkal fontosabb kérdésnek tűnt, hogy vajon, hogyan kerültem ide. Azt is megkérdezhettem volna, hol vagyok, de felesleges lett volna, tekintve pontosan jól tudtam. Hogy ne tudtam volna, a kis szoba minden egyes négyzetcentiméterét úgy ismertem, akár a tulajdon tenyeremet.

Lassan felültem az ágyban, és tekintetemet végigfuttattam a szobán. Az ágyon kívül csak egy asztal és egy szék volt, na és persze egy láda, amiben a ruháimat tarthattam. Az ablakon besütött a nap fénye, és elég volt egy pillantást vetnem a kinti tájra, hogy tudjam: már jócskán elmúlt dél. A víz lágyan ringatta a hajót, és fölöttem lábdobogás zaja hatolt le hozzám. Hallottam a fa nyikorgását, éreztem azt a jellegzetes illatot, ami csak erre a hajóra volt jellemző. Felsóhajtottam, és azon törtem a fejem, vajon hogyan tudnám beledobni a tengerbe a hajó kapitányát, anélkül hogy a legénység azonnal rám támadna.

Végül, ötlet híján felálltam, és a csizmámat kezdtem keresni, de kelletlenül állapítottam meg, hogy itt bizony nincs kedvenc lábbelim. Egy frusztrált sóhaj után az ajtó felé indultam, és nem kicsit mérgesen léptem ki a kabinból. Lassan haladtam a lépcső felé, mit sem törődve az engem kerülgető matrózokkal, ahogy a dolgukra sietnek. Éreztem magamon a tekintetüket, de nem vettem a fáradtságot, hogy rájuk nézzek. Nem érdekelt, fájt a fejem, mezítláb voltam, és elraboltak. A fenébe is, egyszerűen csak leütöttek, és elraboltak! Hogy lehet valaki ennyire idióta? Rám küldeni az embereit, hogy ilyen aljas húzással kényszerítsenek a hajóra!

Dühös voltam. Nem, a dühös nem a megfelelő szó. Nincs is szó, ami leírhatná a jelenlegi lelkiállapotom. Hogy lehet, hogy ezen a világon csak egy ember képes ennyire felhúzni, és ráadásul ez az egy ember, előszeretettel teszi is meg? Fogcsikorgatva léptem fel a hajó fedélzetére, egy pillanatra még a szememet is be kellett csuknom a vakító napsütéstől. Aztán, amikor ismét kinyitottam, a dühöm azonnal elillant. Ha ideiglenesen is, de abban a pillanatban, ahogy megláttam, hol vagyok, minden haragom eltűnt. Tudtam, hogy a Gyöngyön tartózkodtam, persze, hogy tudtam. De most, hogy ismét láthattam ezt a csodát, a hajót, ahogy a tengeren siklik, a szívem nem érzett mást, csak felhőtlen boldogságot.

Lassan kifújtam az eddig észrevétlenül benntartott levegőt, és csak álltam, és bámultam a Gyöngy fedélzetét. Jack mindig is természetellenesen imádta a hajót, megszállott volt, rettenetesen megszállott. És hiába is tudtam, hogy nem egészséges ez a fajta imádat, nem tagadhattam, meg tudtam érteni az érzéseit. A Gyöngy egy csodálatos hajó volt. Gyönyörű. Fenséges. Utánozhatatlan. Hogy is tagadhattam volna?

Mély lélegzetet vettem, és tekintetemmel a férfit kerestem, akit meg is találtam, ahogy a kormánynál állt, és engem nézett. Szemei áthatóan mélyedtek az enyémekbe, ahogy tekintetünk találkozott, és egy percre elfelejtettem, mi is történt a múltban. Egy pillanatra ismét az a fiatal lány voltam, aki együtt hajózott a tengereken Jack-el, kincsek után kutatva, új világokat fedezve fel. Aztán eszembe jutott minden, és a düh visszatért. A férfi felé indultam, nem siettem, lassú, megfontolt léptekkel haladtam. Fellépdeltem a lépcsőn, és közben nem néztem Jack-re, helyette a tengert, a Gyöngyöt, az eget vizslattam, magamba szívtam az ismerős érzést, ahogy szabadon szelem a tenger habjait, és senki nem mondhatja meg nekem, mit csináljak.