Az Istenek Nektárja

8. Fejezet

   Kétségbeesetten küzdöttem, hogy kiszabaduljak az engem tartó férfiak fogságából, ahogyan Jack mellé rángattak. A férfi már a földön térdelt, Beckett előtte állt, kezében izzó vasat tartva. Gyűlöltem ezt a férfit, már az első alkalommal, amikor találkoztunk vele mondtam Jack-nek, hogy mekkora ostobaság, amit csinál. Soha nem csatlakoztam volna a Kelet-Indiai Társasághoz, de Jack váltig állította, hogy minden rendben lesz. Erre ez a szemét rabszolgákat szállíttatott volna velünk.

   Dühödten rogytam a térdeimre, ahogy az engem tartó férfiak lenyomtak, és dacosan felnéztem az előttünk álló férfira. Talán az lett volna a legokosabb, ha hagyom Jack-et, hadd makacskodjon, és inkább továbbállok. De hogyan hagyhattam volna el őt? Soha nem lettem volna rá képes. Helyette meg kellett volna győzzem, hogy ennek csak rossz vége lehet. Kalózok voltunk, nem holmi kereskedők.

   – Valamiért úgy érzem, nem igazán sikerült megértenünk egymást, nekünk hármónknak – kezdte Beckett, és lenézett ránk. Undorodó tekintettel meredtem rá vissza. – Világos parancsot kaptatok. Miért vagyunk mégis most itt?

   – Az emberek nem árucikkek – köptem, és újfent megpróbáltam valahogy kiszabadulni a fogságból, de nem sikerült. Beckett csak egy lesajnáló pillantással jutalmazott, mielőtt a Wicked Wench* felé fordult. Ekkor értettem meg, pontosan mit is tervez a férfi. Kikerekedett szemekkel próbáltam megszabadulni, ezúttal sokkal jobban küzdve, mint ezelőtt. Jack azonban semmilyen előrelépést nem tett, hogy elmeneküljön.

   – Attól tartok, meg kell tanítanom nektek, hogy mit jelent az engedelmesség – sóhajtotta a férfi, mintha ez egy hatalmas probléma volna számára, majd visszafordult felénk, és felmutatta az izzó vasat. A vasrúd vége egy „P"-t formázott.

   A Jack-et tartó két férfi egyike megragadta a térdelő jobb karját, és felemelte azt, lehúzva Jack csuklójáról az ingujjat. Beckett nem tétovázott, azonnal a férfi cserzett bőrébe nyomta az izzó vasat. Hallottam, ahogy Jack felordít fájdalmában, és láttam Beckett elégedett arcát, amitől a hányinger jött rám. Nem tudom, meddig tartotta ott a billogot, de egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán elemelte Jack karjától a vasat, és láttam, hogy a férfi kezén vörös folyadék folyik végig, a piros, égő sebből, amit a billog maga mögött hagyott.

   Aztán Beckett felém fordult. Menekülni akartam, megpróbálni elmenni, de a testem teljesen megdermedt, ahogy a felém lépő férfit néztem. Beckett arcán beteg örömmel állt meg előttem. Tompán érzékeltem, ahogy egy kéz megragadja a jobb karomat, és ahogy az előbb Jack-nél felemeli azt, majd az inget hátrahajtja a csuklómról, de még most sem voltam képes mozgásra bírni a testemet. Aztán meghallottam, ahogy mellettem mocorognak, és a fejem arra mozdult, így láthattam a rám kétségbeesett szemekkel meredő Jack-et, ahogy megpróbál kitörni az őt tartók karjai közül. Valószínűleg ekkor tudatosult bennem igazán, mit is fognak tenni velem. Azonban ekkor már késő volt.

   Éppen visszafordultam Beckett felé, amikor megéreztem a csuklómba hasító éktelen fájdalmat. A szám sikolyra nyílt, azonban a fülemben száguldó vértől csupán tompa zajként hallottam saját kínsikolyom. A fájdalom elviselhetetlen volt, még életemben nem éreztem ekkora kínt, pedig épp elég csatában volt már részem, hogy megtapasztaljam az igazi fájdalmat. Ehhez képest az eddig szerzett összes sérülésem semmi volt. A karom égett, az egész, már nem csak ott, ahol a férfi a bőrömbe nyomta az égő vasat. A szemeimből könnyek gördültek le. Tudtam, hogy még mindig sikítok, bár inkább éreztem, semmint hallottam, de nem voltam képes abbahagyni.

   Amikor Beckett végre elemelte a bőrömről a billogot, a fájdalom enyhült annyira, hogy abba tudjam hagyni a sikoltást, de még mindig rettenetes volt. Nem mertem lenézni a kezemre, elég volt az előbb Jack-ét látnom, hogy tudjam, milyen lehet a sajátom. Helyette hangosan zihálva Beckett-re összpontosítottam a szemeim. Soha nem gyűlöltem senkit annyira, mint azt a férfit.