Az Istenek Nektárja

17. Fejezet

   Lágy ringatózásra keltem, és azonnal tudtam, hogy egy hajón vagyok. Lassan kinyitottam a szemeimet, és a plafonra meredtem. Ismerős volt, de tudtam, hogy nem a Gyöngybeli kabinomban voltam, mert annak más volt a mennyezete. Tehát, hogy megtudjam, hol vagyok körbenéztem. Nem emlékeztem, mi történt velem, de mindenem fájt, és valahogy elképzelhetetlenül szomorúnak éreztem magam.

   Tekintetemmel beolvastam a környezetemet. Egy asztal ami tele volt megsárgult papírokkal, három szék, mindegyiken piszkos ruhák vagy egyéb holmik. Ismerős szekrények, egy láda az ágy lábánál. Összehúzott szemekkel néztem az ismerős szobát. Aztán megláttam egy üres rumosüveget a földön heverni, és egy kalapot, amit láttam már valahol. Egy pillanatig néztem a kalapot, aztán kikerekedett szemekkel felültem az ágyban, ami nem volt életem legjobb ötlete, mert rettentő fájdalom hasított azonnal az egész testembe.

   Felszisszentem, visszahanyatlottam az ágyra, és mély lélegzeteket vettem. Már emlékeztem. A Nektárhoz vezető út, ahogy megküzdöttem Stanleyvel, Jack ahogy a szakadékba zuhan, a Nektár, és annak őre. Ahogy vele is harcoltam, hogy majdnem meghaltam, de valaki megmentett. Valaki... Jack!

   Újra felültem, ezúttal sokkal lassabban, noha most sokkal izgatottabb voltam. Ledobtam a takarót. Lenéztem magamra, egy egyszerű fekete nadrágot viseltem, ami sokkal nagyobb volt rám, mint kellett volna, egy szintúgy több számmal nagyobb inggel. Mély lélegzetet, vettem és megvizsgáltam magam. Az egész testemet kötések borították, némelyik még hófehér, mások kissé sárgásak, megint mások rózsaszínesek az átszivárgott vértől, és egy-kettő, ami vörös volt.

   Felsóhajtottam, és felálltam. A lábam az összeesés veszélyével fenyegetett, ezért megkapaszkodtam az ágyban, és próbáltam erőt lehelni magamba. Mikor elég stabilnak éreztem magam ellépdeltem a földön fekvő kalapig, és lehajoltam érte. Miután felegyenesedtem a fejemre tettem, és az ajtó felé pillantottam. Nem voltam benne biztos, hogy okos ötlet lenne ilyen állapotban kimenni.

   Végül egy sor tétova toporgás után elszántam magam, és az ajtó felé indultam. Mikor kinyitottam láthattam, ahogy a legénység őrültek módjára szaladgál oda-vissza hogy teljesítsék a kapitány parancsát. Elmosolyodtam, és nagyon reméltem, hogy nem csak képzelődtem mielőtt elájultam volna, és a kapitányunk az, akit szerettem volna, hogy legyen.

   Az ajkamba haraptam, és a lépcsők felé bicegtem, figyelmen-kívül hagyva a legénység néhány tagjának bámulását, akik észrevettek. Lassan léptem a lépcsőfokokon, nem siethettem, mert egészen biztosan a földön kötöttem volna ki. Amikor felértem, hevesen dobogó szívvel a kormány felé pillantottam. Amikor megláttam az ott álló alakot, a szívem kihagyott egy ütemet, csak hogy aztán a korábbinál is gyorsabb tempóra kapcsoljon.

   Jack még nem vett észre, éppen Mr. Gibbsel beszélt, így háttal állt nekem. Ott, ahol láttam a bőrét kötések borították, biztos voltam benne, hogy a szikláról való lezuhanás miatt. De élt. Éreztem, ahogy az arcomon forró könnyek folynak végig, és az eddig dermedt testem végre képes újra mozogni. Lassan indultam felé, mint aki nem biztos benne, hogy tényleg őt látja-e. És így is volt. Féltem, hogy csak képzelődöm, hogy az elmém beteg játékot játszik velem.

   – Jack – súgtam. Nem hittem, hogy meg fogja hallani, nem volt hangos a hangom. De ahogy kiejtettem a nevét az ajkaimon megmerevedett, majd lassan felém fordult. Barna szemei szélesen meredtek rám, de élénk csillogást láttam bennük. – Jack!

   Ezúttal már kiáltottam, ahogy a lépteim felgyorsítottam, és nem törődve a testemet kínzó fájdalommal a férfi karjaiba vetettem magam, aki azonnal magához szorított. Kezeimet átkulcsoltam a nyaka körül, és nevetve fúrtam az arcom a mellkasába. Éreztem, ahogy az egyik keze lerántja a fejemről a kalapját, majd forró ajkakat a fejem tetején.