Az Istenek Nektárja

12. Fejezet

   A hajó mellettünk lángokban állt, a legénység nagy része már átlendült, hogy áthozhassák a Gyöngyre a zsákmányt, és a magukat megadó katonákat is áthurcolhassák a hajó fedélzetére, hogy utána tömlöcbe vethessük őket. Hector éppen Jackkel vitázott, a zsákmány elosztásáról, mire megforgattam a szemem, és feléjük léptem. Megálltam Jack mellett, és az első tisztre néztem.

   – Nem lehetne ezt később? – kérdeztem, majd a süllyedő hajó felé intettem. – Hamarosan elsüllyed, és ha nem sietünk, akkor semmilyen zsákmányt nem fogunk tudni elosztani.

   – Igazad van, Szerelemem – mosolygott rám Jack, én pedig viszonoztam a gesztust, és hagytam, hogy magához húzzon egy csókra, majd amikor elváltunk a férfi Hector felé fordult. – Vagy te máshogy vélekedsz?

   – Utálom ezt mondani, de nem – sóhajtotta, majd a korlátra lépett, megfogott egy kötelet, és átlendült a hajóra. Jack levigyorgott rám, és ő is a hajó széléhez lépett. Követtem, hagytam, hogy ismét magához rántson, és karjaimat a nyaka köré kulcsolva néztem, ahogy megfog egy kötelet, majd mindkettőnket átlendít a másik hajóra.

   Amikor a fedélzetre értünk, elengedtem, és egy utolsó vigyort küldve felé lesiettem a fedélközbe. Ott már mindent kifosztottak a többiek, így még mélyebbre hatoltam ezzel a cellákhoz jutva. Tovább akartam menni, de halk neszt hallottam, amitől azonnal a cellák irányába fordultam. A nesz megismétlődött, szipogásra hasonlított. Összehúzott szemekkel lépdeltem közelebb, megvizsgálva az összes cellát, mielőtt az utolsóhoz értem volna. A rácsok mögött egy összekuporodott nő alakját véltem felfedezni. Egyszerű fehér ruha volt rajta, ami több helyen is szét volt szakadva, és már koránt sem volt annyira fehér. Csupasz lábán sebek éktelenkedtek.

   Szörnyülködő tekintettel néztem a megtört alakot, aztán elkiáltottam magam.

   – Jack! – A nő összerezzent a hangomra, és félelemtől csillogó kék szemeit azonnal rám emelte. Szép arca volt, de sebek borították, és a haja is egy merő rendetlenség volt. Az arcán látszott mennyire meg van rémülve. Szörnyen szánalmas látványt nyújtott, amitől azonnal megsajnáltam. Megpróbáltam megnyugtatóan rá mosolyogni. – Ne aggódj, nem fogunk bántani. Minden rendben lesz, ígérem. Jack!

   Siető lépteket hallottam, ami megnyugtatott. Tehát Jack hallott, és felénk közeledett.

   – Hogy hívnak? – kérdeztem, és leguggoltam, hogy a tekintetünk egy vonalban legyen. A nő egy pillanatig tétovázott, mielőtt bizonytalanul válaszolt volna.

   – Nem tudom – súgta, a hangja nagyon gyenge volt. Megrökönyödötten néztem rá. Nem tudta a nevét?

   – Jól van, nincs semmi baj – mondtam gyorsan, és próbáltam nem mutatni, mennyire ledöbbentett. – Én Avery Raven vagyok, de nyugodtan hívj csak Averynek.

   – Ave? – hallatszott az ismerős hang a lépcsők irányából. Azonnal Jack felé fordultam, aki most a cellák mentén közeledett hozzám. Amikor megláttam megkönnyebbülten felsóhajtottam, ő mindig is jobban értett a nőkhöz, mint én. Ami tulajdonképpen talán nem is volt meglepő. – Mi történt? Jól vagy?

   – Semmi bajom – mondtam, és felálltam, hogy megölelhessem. Ekkor vettem csak észre, hogy remegtem. Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy fel tudjak nézni rá, aztán a nő felé biccentettem. Jack azonnal követte a pillantásom, majd amikor meglátta, elkerekedett szemekkel fordult felém. Jelentőségteljesen néztem rá.

   – Rendben, rendben – emelte fel védekezőn a kezeit, majd visszafordult a cella felé, és elgondolkodva nézte a rácsokat. Én közben visszafordultam a nő felé.