Ezt a szösszenetett neten találtam és gondoltam hogy megosztom😊😉😄
Félelem.
Átvágott az egész erdőn, kezét végighúzta a leveleken és a fák törzsein, ezzel nem sok jóra utaló nyomokat hagyva maga mögött. Rohant, ahogy csak bírt, mintha el tudna menekülni az elől, ami akkor üldözte.
Kétség.
Abban az állapotban képességét nem tudta jól előhozni, így a sötétben nem látott túl jól, jó néhány ág a szemébe csapódott, ezzel felsértve arcbőrét. Könnyei bővizű patakként csorogtak végig hosszúkás arcán, végül egybefolytak meleg vérével, és szépen lassan az elegy összekente ruháját is.
Düh.
Ügyet sem vetett az elszakadt maszkjára, és az egyre csak táguló foltot testhezálló, szürke ruháján. A telihold fakón világította meg a James fölé magasodó fákat, az összkép egész horrorisztikusan festett, azonban a hős közel sem volt bámészkodós kedvében. Csak rohant, és rohant, egyenesen a sötét ismeretlenbe.
Őrület.
Lihegett, köhögött, torkában dobogott a szíve amikor megállt. Nekidőlt az egyik tölgyfának, szapora légzésétől alig hallotta a környezetét - nem mintha olyan hangos lett volna a levelek susogása a lágy szellőben - , valamint gondolatai csapdájában rekedve még saját magát sem hallotta. Sorra villantak be a képek, amelyek alig negyed órával azelőtt még elé tárultak életnagyságban.
Az élettelen, törékeny test, amely a saját vérében fürdött.
A húga, akivel saját kezűleg végzett.
Katica és Fekete Macska, akik csak távolról figyelték őt, majd elillantak az éjszakában.
Veszélyérzet.
Az erdő, ahol általában remekül el szokott lenni, akkor közel sem festett olyan barátságosan, és védelmet nyújtóan. Egyre inkább úgy érezte, hogy bármelyik bokorból, bármelyik fa mögül, bárhonnan rátámadhatnak bárkik. Talán igaza is volt. Ő pedig egyáltalán nem tudott védekezni ellenük, semmi pénzért nem mondta volna ki a „varázs szót", és változott volna Farkassá. Idegesen markot a hajába, úgy érezte, mindjárt összeroppan belülről, legszívesebben ordítva zokogott volna, azonban nem telt ki tőle több halk, nevetséges motyogásnál. Szavai nem rendedekeztek semmiféle értemmel, csak próbálta enyhíteni a hangokat a fejében. Mert hallotta őket. És másodpercről másodpercre csak hangosabbak lettek.
Emlékek.
A húga James helyett mindig Dereknek szólította. Mástól nem is nagyon hallotta szívesen a nevet - nem mintha lett volna más valaki testvérén kívül, akivel beszélgetett volna. A nevetése miatt zengett az egész lakás, amint felkelt, mosolygott, megvillantva ragyogó fehér fogsorát, amelyet mindketten anyjuktól örököltek.
Sokat játszottak kint az udvaron, amíg még kertesházban laktak - ez volt anyjuk halála előtt. Mindig is a hinta volt a kedvencük, és akármennyire is rozsdás volt, és koszos, retkes, örömmel ültek fel rá, és játszottak, beszélgettek el órákat, amíg be nem sötétedett.
Felismerés.
Hosszú ujjai ismét végigszántották sötétbarna, már már fekete hajkoronáját, görcsösen kapaszkodtak a tincsekbe, mintha az egészet tövestül ki készülne tépni. De csak szorongatta, és próbált felülkerekedni. És ekkor még fogalma sem volt róla, hogy nem az emlékek az egyetlenek, amik üldözik.
Clark Brightmore alig bírta követni a fiút, csak a szagára hagyatkozott, amit maga után hagyott. Egy pillanatban azonban meghallotta üldözöttje egészségtelenül szapora lélegzetvételét, így sietősen lefékezett az egyik vastag törzsű fa takarásában, és onnan mérte fel a helyzetet.
James pedig nem volt idióta. Azon nyomban meghallotta az idegen légzését, fejét a hang irányába kapta, mire Clark összerezzent. Nem nagyon tudta, mégis mit kéne tennie, így azt cselekedte, amit először ösztönei súgtak. Egy hosszú lépéssel elhagyta a védelmező fatörzset, a holdfény rávilágított arcára, barna szemeiből James meglepetésére nem türköződtek ellenséges indulatok.
- Nyugodj meg. Nem akarlak bántani - tagoltan, jól érthetően közölte. Őszintébb már nem is lehetett volna.
- Nem mintha tudnál - sziszegte az idegennek, hátrált egy lépést tőle, de közel sem gondolkozott rajta, hogy menekülőre kéne fognia. Lábai egyébként sem bírták volna már.
- Ha akarnálak - pillantott le a vékony bőrszíjon csüngő csont-medálra - Tudnálak.
Farkas végigmérte a fiút, épp azon a ponton állt, ahol a telihold átsütött a dús lombkoronák közt. Világosbarna haja teljesen össze volt kuszálódva, széles vállát egy sötétszínű hosszú ujjú, alaposan összepiszkolódott póló takarta, formás ajkai nem húzódtak gúnyos mosolyra, még csak nem is lehetett megmondani róluk, mit érezhet tulajdonosuk.
- De nem akarsz. - James egyből átlátta a helyzetet, és hiába minden szörnyűségnek ami történt az elmúlt fél órában, képes volt megereszteni egy mindent tudó vigyort, ezzel megvillantva hegyes szemfogait.
- Miért bántanék valakit, aki olyan, mint én? - szegezte felé habozás nélkül a kérdést, amivel elárulta saját magát.
- „Olyan, mint én?" - idézett tőle, miközben pólójának ujjával letörölte utolsó könnycseppjeit. A fiú érkezte miatt képes volt elzárni érzelmeit, csak azt nem tudta, meddig.
- Testvérek vagyunk. Csak nem a vér köt össze, hanem a talizmán. - Clark kezébe vette a medált, és felé fordította. - Nem menekülhetsz el, a városnak szüksége van rád.
- Szüksége van rám, mi? - ízlelgette gúnyosan a szavakat - Katicára és a cicafiúra van szükség, nem igaz? Vagy várj, nem ők voltak azok, akik hagyták, hogy megöljem a húgom? - tetette a tudatlant, szavaiból csak úgy fröcsögött a düh.
- Nyugodj meg, az isten szeremére! - szólt rá, de nem ordított, csak enyhén megemelte a hangját, mint egy jó pedagógus.
- Adj rá okot, és megnyugszom - ingatta a fejét, szemei villámokat szórtak.
- Adhatok, de bízz bennem.
Rosszallóan mérte végig az ismeretlent, apró részletről apró részletre, minden egyes kis porcikáját, veszélyt sejtető jelek után kutatva. Szavai visszhangot vertek James elméjében. „Testvérek vagyunk"Először azt hitte, a fiú azt mondja, neki is van Farkas talizmánja, de összeráncolt szemöldökkel, egy mély elgondolkozás után már egészen más teóriája volt.
- Te vagy a Kutya talizmán tulajdonosa?
Clark csak némán bólintott. James tekintetéből sütött, hogy egyáltalán nincsen ínyére az új tag, akaratlanul testtartásával is kimutatta ezt. Az pedig igazán részletkérdés, hogy Clark ugyan ezt látta, de cseppet sem érdekelte.
- Gyere. - Clark óvatosan felé nyújtotta kezét, remélve, hogy a fiú ezt nem veszi majd rossz néven.
James nézte a rövid ujjakat, amikre talán jövendőbeli támaszra tekintett, de a lelkében dúló háború miatt egyszerűen képtelen volt tisztán gondolkozni. Túlságosan is elvakította elméjét a gyász és félelem. Elfutott.
Clark Brightmore viszont nem az a fajta, aki hagyja, hogy elmeneküljenek előle könnyű szerrel, amikor ő csak jót akar az illetőnek.
- Near, változtass át! - emelte fel a hangját, mire a kwami engedelmesen tette a dolgát.
A fákon át immáron nem Clark rohant át eszeveszetten, hanem Kutya, barna, testhez álló szuperhős kosztümben. Tekintetét le sem vette az előtte egyre csak menekülni akaró árnyról, aki néha hátrapillantott ijedten, majd még gyorsabb tempóra kapcsolt.
Így ment ez még sokáig, és az erdő bizony nem volt túl nagy, hamar kiértek a szélére.
- Hagyj engem békén! - James megállt, egyenesen szemben üldözőjével, mire az megtorpant. - Üldözöl, de miért? Semmit nem tudsz rólam! Fogalmad sincs, mit érzek!
Nem volt igaza, hiszen Kutya pontosan ugyan azt a fájdalmat átérezte, képességének köszönhetően.
- Nem én üldözlek - szólalt meg lihegve. - Az emlékeid azok.
