Ki vagy te? /BEFEJEZETT/

Hogyan csináljunk magunkból hülyét 2.0

- Jó napot! - köszönt rám Netta édes mosollyal az arcán, amikor elsuhant mellettünk a folyosón.
Szerintem nem is hallotta, hogy viszonoztam a gesztust, de utána fordulva, bámultam még egy darabig. 
- Ugye milyen cuki? - perdültem Szilvi felé - Köszönt!
- Persze, hogy köszönt. Egy életre megjegyzett téged. "Ja, ez az a fura csaj, aki azt hiszi, hogy ismer és élből letegezett" - gúnyolódott a barátnőm, mire válaszul sunyi mosolyra húztam a szájamat.
- Mindegy, hogy miért jegyez meg. A lényeg, hogy valami köt hozzá. Meg hát... nem állt a nyelvemre a magázódás.
-De azért én valamit nem értek - kezdte elgondolkodva, miközben beértünk a terembe.
- Hallgatom.
- Elhiszem, hogy ez a nő "annyira lehengerlő", mint ahogyan állítod, de nem is ismered még. Kicsit túlliheged - könyökölt a padra Szilvi és kék szemét rám meresztette - Szeretem, hogyha lelkes vagy, viszont hány mondatot is váltottál vele? Kettőt? A köszönéseken kívül.
- Öhm... Igen. Kettőt. De lesz az még több is. Csak idő kell - mondtam hatalmas mosolyra húzva a számat - Illetve, egy olyan szituáció, ami összehoz bennünket.
- Túlgondolod szerintem. Arra vársz, hogy leessen a lépcsőn, te meg hősiesen elkapd és hálából egy csókkal jutalmaz? Erre várhatsz...
- Hm - eljátszadoztam ezzel a gondolattal. Barátnőm látta is, hogy azonnal másfelé járok.
- Kis Róka. Csak hívd el egy kávéra - ajánlotta sóhajtozva.
- De az túl egyszerű. Meg, hát mi a francot mondok, ha megkérdezi, hogy miért akarok vele kávézni?
- Azt, hogy kíváncsi vagy rá.
- Na persze - nevettem el magamat - Akkor már rögtön szerelmet is vallok neki!
- Hülye vagy - horkant fel Szilvi - De most menj, mert lekésed a csodálatos német órát. És Te rossz teremben vagy. Ahogy szoktál...
- Oh. Tényleg. Német... - lombozódott le a kedvem hirtelen. De akkor eszembe jutott valami. Barátnőmnek már nem tudtam kifejteni, mivel mennem kellett, de a folyosón sétálva újra megjött az életkedvem. 

Nagy nehezen végigszenvedtem az órát, majd felkerestem a francia tanáromat. Megint. 
Ő ugyanazzal a kedves tekintettel fogadott, mint 2 hete.
- Szia Kis Róka. Mondd. Házi hiány?
- Jó napot Tanár Úr! Most, hogy mondja... - vakargattam meg az államat, tettetve a hiányt - De nem. Azt akarom megkérdezni, hogy nem tudja véletlenül, hogy a sulis tanárok, nem vállalnak-e magán angol órát. Nemsokára egyetemre megyek, persze ha minden úgy alakul, ahogy szeretném és elengedhetetlen már az, hogy elkezdjek angolul is tanulni. 
- Áh - pattant fel a férfi. Láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy hozzá fordultam. - Meg tudom kérdezni. De felteheted a kérdést az osztályban tanítóknak is. Az talán biztos pont.
Hm, ja, de nem akarom, mert már kiszemeltem valakit erre a célra  - gondoltam magamban, de arcomra csak egy kis mosolyka ült ki .
- Igen, igen, beszéltem már egy két barátnőmmel ezzel kapcsolatban, de azt mondták, hogy nem jönne be a stílusuk. Ezért is gondoltam, hogy a többi tanárt is megkérdezem. Csak hát nem ismerem őket.
- Értem - mondta a tanár kis értetlenséggel a hangjában - Meglátom mit tehetek
- Szuper. Köszönöm! 
Ezzel ott is hagytam a férfit, aki már sietett is a következő dolgára. Ismertem annyira, hogy tudjam, el fogja felejteni ezt se perc alatt. Így nem tudtam, hogy most előrébb jutottam-e vagy sem. 

Iskolánknak négy emelete és borzalmasan sok lépcsője volt. A következő, ahogy Szilvi szokta mondani"jelentéktelen" óra miatt, egy emeletet le kellet mennem. Nem is bántam, kicsit tudtam gondolkodni.
Ám nekem sosem ment a lépcsőzés és a mély gondolkozás egyszerre. Nagyjából a felénél járhattam, amikor valahogy összegabalyodtak a lábaim és megbotlottam.
Láttam magam előtt a lépcsőfordulóban a kitört nyakú Kis Rókát. 
A szerencsém csak az volt, hogy valaki pont befordult és felfelé vette az irányt.
Elsőre nem is láttam ki az, aki elkapott, jobbnak láttam becsukni a szememet és várva a biztos puffanást. De ez elmaradt és valami puhábbra érkeztem, mint a föld.
Kezemmel, megragadtam a megmentőm karját és vállát.

Huh... milyen izmos itt valaki. - éreztem izmai feszülését, ahogyan belekapaszkodtam és ránehezedtem.

- Ó, köszönöm a-

Nem tudtam tovább folytatni a mondatot.  Villódzó kék szempár nézett velem farkasszemet, olyan közelről, mint még soha.
Éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökött. Nem tűnt fel egyáltalán, hogy szokatlanul sok ideje állunk ebben a pózban. Teljesen lefagytam, szinte transzba estem a látványtól.
- Úgy nézel rám, mint aki nem várta volna, hogy elkapom. - mosolyodott el Netta, majd hátrébb lépett - Jól vagy?

Jól? Fogjuk rá. Szerencse, hogy a szapora szívverésemet lehet az ijedségre fogni. Ah. Bassza meg, hogy lehet valaki ilyen szép...

- Megvagyok. Azt hittem, hogy a nyakamat töröm. 
- Nem, mert elkaptalak. Illene megköszönni - kacsintott felém a nő, pont olyan sunyin, mint ahogy én szoktam másokra. Nem hittem volna, hogy ez ilyen szexin néz ki. De lehet, hogy csak tőle.
- Köszönöm Tanárnő! - hajoltam meg egy kissé, hogy még alázatosabbnak tűnjön -  Megfelel? 
- Meg. Látom, hogy megtanultál magázódni is.
- Tudtam eddig is, csak hát, a Tanárnő - nyomtam meg ezt a szót - nem egy tanár alkat, így össze voltam zavarodva.
- Nem tudom, hogy ezt bóknak vegyem-e vagy sem - indult meg felfelé.
- Mindenképpen bóknak - mosolyogtam rá, mire megállt és visszanézett.
- Lehetőleg éld túl a további lépcsőzést. Nincs kedvem mentőt hívni.
- Milyen kedves - szóltam utána, de ő csak jókedvűen és kedvesen intett felém, majd eltűnt.

Hm. Majdnem az történt, amit Szilvi mondott. Csak fordítva és csók nélkül.