Ki vagy te? /BEFEJEZETT/

"Tényleg feszegeted a határokat és még élvezed is"

- Aaaaaaaa - szenvedtem az egyik padról a másikra.
- Még mindig ugyanaz a probléma? - kérdezte barátnőm, miután megunta a folytonos sóhajtozásomat és a helyváltoztatásaimat.
- Persze. Ki vagyok borulva. Nem keres, alig látom, csak akkor beszélünk, ha én kezdeményezek... Ez eddig nem így volt. Mi történt?
- Lehet, hogy szimplán nincs ideje - találgatott elgondolkodva, mire én kelletlenül felhúztam magamat.
- Arra van időd, amire szakítasz! Eddig volt rám ideje - morogtam rá túl erősen.
- Értem én, hogy nagyon kívánod, de vegyél vissza a hangnemmel.
- Ne haragudj, csak ki vagyok bukva. Sok ez így egy kicsit. Nem szoktam ilyet mondani, de tényleg nem értem - adtam meg magamat.
- Lehet kiöregedtél - mosolygott rám Szilvi, de a hangulatomon, ami már egy hete ilyen, nem segített.
- Lehet.
- Hívd el valahova.
- Rontsak neki, miután  megmondta, hogy visszavesz? - értetlenkedtem. De tudtam a választ, csak hallanom kellett.
- Kis Róka... Igen, gyerünk - kacsintott rám. 

Több sem kellett, felkerestem. Dobogó szívvel hívtam ki a tanáriból, ám nem volt bent. Nem adtam fel, megnéztem, hogy hol tartotta az előző óráját. Még jó, hogy nem most kezdtem el a tanárok keresését... Volt tapasztalatom a "szakmában."
Mikor megtaláltam a termet, bekopogtam és kinyitottam az ajtót. Ott ült a tanári asztalnál és irkált valamit. 
- Mondja csak, tanítják az ELTÉN, hogy hogyan kell elbújni a diákok elől a szünetben? - próbáltam oldani a feszültséget, ami nem is kettőnk között volt, hanem leginkább magamban éreztem. De szerencsére nem látszott rajtam annyira.
Felnézett és elmosolyodott. Örültem, hogy láttam, mindig jól esett, megmelengetett ez a mosoly.
- Nem tanítják. De látom téged sem sikerült a kopogásra.
- Ott a pont - tartottam fel a kezeimet feladva a vitatkozást. Már is visszatért a jó hangulatom és az életkedvem.
- Mit szeretnél?
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kávézni megint. Mostanában nem találkozunk annyit amennyit szeretném - néztem rá bűnbánóan, bociszemekkel.
- Hát... - kezdte lerakva a tollát - Nem biztos, hogy jó a ma.
- Jaj, nem baj. Bármikor jó nekem. 
- Péntek?
A péntek szó hallatán sunyi mosolyt vettem fel az arcomra, megállás nélkül.
- Akkor ez egy igen - tűrte egy hajtincsét a füle mögé. Azzal az édes mozdulattal amit annyira imádtam.
- Megvárom a suli előtt - kacsintottam rá, majd megfogtam a kilincset, hogy mint aki jól végezte dolgát, távozzon. De ekkor székcsikorgatás ütötte meg a fülemet.
Hátrapillantottam és láttam, hogy rám szegezte kék szemeit, miközben felpattant.
- Igen? - fordultam vissza félig és biztattam a tekintetemmel, hogy mondja, amit szeretne. 
De nem tette. Helyette legyintett és visszaült. Felvette a tollát, de észrevettem, hogy keze kissé megremegett. Csak egy pillanatra. 
- Akkor péntek - nem erősködtem, ráhagytam. Egyenlőre.

Nagy nehezen elérkezett a péntek. Megírtunk közben 3 témazárót, matekot, törit és irodalmat. Volt egy spontán táncóránk is, amire Netta már nem jött el. Szomorúan néztem arrafelé, ahol múltkor ült. De aztán eszembe jutott, hogy pénteken találkozunk és egy kissé jobban éreztem magamat.

Suli után izgatottan vártam Rá. Kicsit késett, sok volt az adminisztrációja. Mivel az idő kicsit hűvösebb lett, fekete farmerjához egy hosszú nyakú, szürke pulcsit vett fel és egy fekete, térdig érő szövetkabátot, amit, miután belekapott a szél, összehúzott magán. Hajával is elkezdett az idő játszani, megbabonázva néztem a jelenetet. Mintha valami hollywoodi filmből lépett volna ki. Csak reméltem, hogy egy romantikus filmből, aminek én vagyok a másik főszereplője.

- Na, hova megyünk? - tette fel a kérdést kissé szomorkásan. Nem vettem figyelembe, hiszen volt egy tervem, ami megvalósításra várt.
- Már kinéztem egyet. Nincs messze, viszonylag közel van.

Míg oda nem értünk, a napjáról beszélgettünk. Nem poénkodott, ráadásul alig nézett rám.
Kezdtem kétségbeesni.
- Egy bár? - kérdezte meglepődve, de nem ellenezte.
Válasz nélkül leültettem egy szabad helyre és elsétáltam a pulthoz.  
Nem jött utánam, hogy fizesse a "kávét", amit megmosolyogtam.
Lehet, hogy tényleg baja van.
- Szia, mit adhatok? - mosolygott rám egy srác a másik oldalról. 
- Szia. Két, másfél deci rosét szeretnék
A faszi odanyújtott egy itallapot, hogy kiválasszam a rosé típusát. Miután megtettem fizettem és a két rózsaszínes pohárral visszaindultam az asztalunkhoz. 
- Nem mondtad, hogy inni jövünk - mosolyodott el édesen, mire leraktam elé az italt.
- Nem bizony. De úgy gondoltam jól fog esni. Nekem mindenképpen.
- Jók a megérzéseid - koccintottunk, majd belekortyoltam a borba. Jó íze volt, ügyesen választottam - Azt is amiatt találtad ki, hogy a rosét szeretem?
- Igen. Ránézek a Tanárnőre és süt róla, hogy rosés - kezdtem el viccelődni.
- Na, hát szép - nevette el magát, a fejét rázva.
Kiraktam a telefonomat az asztalra, hogy észrevegyem, ha keresnek. Képernyővel lefele tettem, de a rezgést meghagytam.
Ennek ellenére gorombán méregette a tárgyat.
- Unikornisos a telefontokod? - vonta össze a szemét és nyomban megfordította a telefonomat, hogy ne lássa a lényt.
Elképedve, de kedvesen néztem rá.
- Mi baja van az unikornisokkal? 
- Túl...Mainstream - ivott ő is majd folytatta - Az összes hetedikes osztályom ezzel jön folyton. "Jaj, tanárnő az unikornisok így, meg úgy. Szivárvány meg csillámpor. " Kikészülök tőle. Azok pedig kínoznak.
Fennhangon felkacagtam.
- Ez kemény. Nem hittem, hogy unikornis undora van. De remélem tudja, hogy nagyon nagy hiba volt ezt elárulni nekem - dőltem hátra elégedetten.
- Miért? - lendült előre mélyen a szemembe nézve és kétségbeesést színlelve.
- Ó mi lenne abban a poén, ha elárulnám - mosolyogtam sunyin.
- Elfogyott a borom, hozok még, rendben?
- Rendben - adtam át a poharamat, tekintetemmel üzenve a hálát. 
Mikor átvette, hozzáért az ujja az enyémhez.
Összenéztünk.
Elmosolyodtunk.
Majd újra visszatért a feladatához.
Úgy éreztem, hogy ma eljött az én időm. Mióta is várok erre? Kb 4 éve? 
Mikor megérkezett, leült és tovább folytatta az unikornisos problémáját.
Én nevetgéltem és közben csodáltam, hogy milyen gyönyörű is. Egészen sok bor fogyott már el, teljesen megszabadultam a gátlásaimtól. És persze az önuralmamtól.
Biztos észre is vette, mivel elhallgatott. 
- Csöndes vagy.
- Igen. Szeretem hallgatni. Jól esik a hangja - vallottam be őszintén. 
- Hm. Azért hívtál el ma is, hogy a hangomban gyönyörködj? Nagyon hízelgő - mondta nevetve. Éreztem, hogy rá is hasonló módon hatott az alkohol, mint rám. 
Tökéletesen működött a tervem.
- El kell mondanom, hogy azóta, amióta visszafogja magát, nem érzem magamat jól.
- Hogyan?
- Nem is tudom - bizonytalanodtam el - Nehéz ezt megfogalmazni. De a lényeg, hogy nem jó, az ami most van. 
Félrebillentette a fejét és kérdően nézett rám. Nem szólaltam meg.
- Elszívok egy cigit, kijön velem? - váltottam gyorsan, mielőtt kínosba fordult volna a téma.
- Dohányzol? Rossz vagy. De igen.
- Nem is tudja, hogy milyen rossz - mosolyogtam és elkezdtem kotorászni a dobozért és az öngyújtóért a táskámban. Miután megtaláltam, felálltam. Kicsit instabilan éreztem magamat, de még nem kerültem vészes állapotba. 
Felvettem a kabátomat, majd kinyitottam előtte az ajtót és a számba vettem egy szálat. 
Meggyújtottam. Beleszívtam, majd kifújtam. 
A műveletet türelmesen végignézte, nem szólt egy szót sem.
- Kér egy slukkot? - ajánlottam fel.
Megrántotta a vállát és elfogadta. 
Beleszívott, majd köhécselve visszaadta.
- Rossz ötlet volt - nézett rám mosolyogva.
Hirtelen ötlettől vezérelve kézfejemmel gyengéden végigsimítottam mosolygós arcán, amit annyira akartam már. Eljött a pont, ahol már nem tudtam magamat visszafogni.
Szívem még gyorsabban kezdett el verni, mikor láttam rajta az őszinte reakciót.
Jól esett neki.
Nem tudtam eldönteni, hogy szeretett-e volna többet, vagy sem, de mivel kicsit önző voltam akkor, nem álltam meg.
Eloltottam a cigit, közelebb léptem és feltűnően végignéztem rajta.
- Tudja, ugye, hogy gyönyörű.
- Tudom - ragadta meg a derekamat és hozzámsimult. 
A szívem leállt, nem tudtam több levegőt venni, csak az ajkaira koncentrálni.
A füle mögé tűrte a haját, mintha tudta volna, hogy imádom és a fejét megindította felém. 
Amikor már csak pár centi volt közöttünk, belenéztem a villódzó szemeibe és meggyőződtem róla, hogy ő is akarja e. 
Akarta bizony.
Félénken, de érzékien adtam neki egy gyengéd csókot.
Nem elégedett meg ezzel, így elengedte a derekamat és a hajamba beletúrva, megfogta a tarkómat és erősen a szájára parancsolta az enyémet.
Nem haboztam, vadabbul visszacsókoltam, eleget téve a ki nem mondott kérésének.
Ajkai ízét semmihez sem tudnám hasonlítani. De többet szerettem volna érezni belőle, az ő ízéből.
Élveztük a helyzetet, nem is emlékszem meddig voltunk egymás rabjai. 
- Egyenlőre ennyi - rakta megszakítva, de kihívóan a mutatóujját a Rá éhes számra.
Nem igazán tudtam megszólalni. Gondolataim zaklatottan száguldoztak ide-oda a fejemben. 
- Megyek. Ez volt a búcsú ajándék, mára. Jó éjt!
- Jó éjt - nyögtem ki.
És otthagyott. Egyedül a vágyakozásaimmal. 
Miután eltűnt, lerogytam a kőpadkára és újra rágyújtottam.