Ki vagy te? /BEFEJEZETT/

Egy ártatlan kávé

- Képzeld! - rontottam be az osztályterembe nagyon vidáman és izgatottan - Szilvi, képzeld!
- Várj - tartotta fel a kezét dermesztő nyugodtsággal barátnőm - Hagyd, hogy elképzeljem.
- De hát nem is tudod miről van szó! - méltatlankodtam körülpattogva a padot, és egyáltalán nem értettem, hogy, hogyan lehet ilyen átkozottul semleges, mikor én majd kiugrok a bőrömből. 
- Ugyan Kis Róka. Tipikusan így viselkedsz, ha összejön egy "randi". Igen, nem ismerem a körülményeket, de mindig ilyen vagy, ha jól forgattad a lapjaidat és persze a szavaidat. 
Egy pillanatra abbahagytam az ugrálást és elgondolkoztam rajta, hogy mennyire igaza van.
De nem törődtem ezzel többet és elhadartam a történteket.
Furcsa módon Szilvi egyszer sem szakított félbe, viszont arcát mustrálva észrevettem, hogy jobban figyel, mint máskor.
- Hm - kezdte lassan - Érdekes lánykának tűnik. 
- Ez nem kifejezés - lelkesedtem csillogó szemekkel.
- Az elmondottak alapján értelmesnek tűnik. Lehet, hogy összeszedtél egy olyat, akire érdemes időt és energiát pazarolni? 
- Ah. Teljen el az utolsó óránk is és megmondom.
- Készülj fel arra, hogy ez nem lesz túl kellemes. Biosz...
Még ez a tény sem tudott lehangolni. Pedig nagyon nem szerettem ezt a tantárgyat. Nem csak azért, mert művészeti tagozatosként nem értettem, hogy mi a faszért kell 3 évig ezt nyüstölni, élén a populációgenetikával, hanem azért sem, mert az osztályom nem jött ki túl jól a tanárral és ezért általában keresztbe tett nekünk. 
Ennek ellenére, nagyobb hangulattal vágtam az órának, mint valaha. Volt egy kísérletem is, hogy megpróbálok figyelni és akkor gyorsabban eltelik az idő, de ez az első 5 percben megbukott, azonnal elkalandoztam.
Lejátszottam milliószor minden változatot a fejemben az aznapi délutánnak.
Majd az órára néztem. 

Még 10 perc...

Lábam folyamatosan dobolt, alig bírtam ülni a széken. Szilvi néha rám pillantott és mindig egy elégedett mosoly jelent meg az arcán. Visszanéztem rá várakozva és telepatikusan üzentem azt, amit régebben beszéltünk.

 A legjobb egy ilyen kezdeti kapcsolatban a várakozás. Az a legizgatóbb. Amikor bármi lehet. Bármi...

Majd meghallottam azt a csörömpölő hangot, ami általában rossz érzéssel tölt el.
De nem akkor. 
Elköszöntem barátnőmtől és villámgyorsan kiszáguldottam az iskolából.  Csoda, hogy nem estem el megint a lépcsőn. 

Kiérve, megpillantottam Őt.
Nem figyelt, beszélgetett egy kislánnyal. Lassan közeledtem felé, több időt akartam hagyni magamnak, hogy szabadon végignézhessek rajta. 

Még mindig nagyon szép volt. Aznap egy fekete farmert vett fel, ami jól kiemelte a vonalait. Mellé egy bordó toppot és bőrdzsekit. Hihetetlen karcsú alakjának látványa teljesen megőrjített. A szél gyengéden játszadozott selymes, egyenes hajával, amit beszéd közben gyorsan a füle mögé tűrt. Olyan aranyos volt ez a mozdulat, muszáj volt mosolyognom rajta. Egyáltalán nem úgy nézett ki mint egy tanár. 

De hát... nem is kell.

Órákig tudtam volna még nézni, de a beszélgetőpartnere elköszönt és felfigyelt rám, ahogyan mámorosan állok az utca másik oldalán. 
Kedvesen rám nézett és intett, hogy jöjjek.
- Nocsak, nagyon szeretik a diákjai - kezdtem, amikor odaértem. Több sem kellet, megindultunk.  Ő vezetett, nem tudtam hová szeretne menni. 
- Valóban. De tudok nagyon nem jó fej is lenni . Akkor összemorcogom velük és nem szeretnek.
- Biztos van a "nemjófejségre" oka - pillantottam rá menet közben.
- Remélem nem vagyok túl kemény. Néha úgy érzem. Na de, ne is beszélgessünk ilyenről. Nem ezért jöttünk. Mit is mondtál, végzős vagy?
- Nem mondtam, de igen. Végre.
- Végre? - nevette el magát, ami miatt én belehaltam a gyönyörbe. Közben, elértünk egy népesebb környéket, ahol már voltak boltok, bárok és kávézók is. 
- Igen. Végre. Nagyon unom már az iskolát.
- Pedig nem olyan rossz ez. 
- Persze. Akárhova járnék rosszul érezném magamat. A rendszerrel van a bajom - mondtam, miközben elkezdtem lassabban sétálni, hogy szemügyre vegyem a lehetséges helyeket. 
- Akkor lehetne rosszabb is - állt meg hirtelen egy kávézó felé fordulva.
- Komolyan? - nevettem el magamat, mikor megláttam mi előtt állt meg - Sarki Róka Kávézó?
A Tanárnő nem mondott semmit, rám villantotta félmosolyát és berohant.
Jólesően sóhajtottam és utána mentem.
Bent, már kikérte a kávékat, mire műfelháborodással megszólaltam.
- Hej! Nem úgy volt, hogy én hívom meg egy kávéra? 
- De. Viszont ez nem érdekel -  fordult felém félig, miközben rákönyökölt a pultra. 
- Megmentette az életemet. Ezek után a minimum - hangsúlyoztam észrevehetően a "minimum" szót - hogy meghívom.
- Hagyjál már! - horkant fel ciccegve - Nekem van keresetem, neked nincs. Ennyi, meg is beszéltük. Majd, ha lesz saját fizetésed, annyiszor hívsz meg, amennyiszer akarsz.
Nyitottam a számat, hogy logikus érvvel ellenezzem a dolgot, de akkor rájöttem, hogy nem lehet ezzel mit csinálni, hisz igaza van.
Ezek után, amíg meg nem kaptuk a kávét és ki nem ültünk a szabadba, nem szólaltam meg. 
Fel kellett dolgoznom, hogy tényleg más karakterű nővel van dolgom, mint eddig. Eszembe is jutott, hogy ilyen helyzetben nem voltam még. 
- Jó. Megfogott - öntöttem bele a cukrot az italomba - De jobb ha tudja, hogy nem adom meg magamat ilyen könnyen és biztos kitalálok valamit még.
Erre a nő csak jóízűen nevetett, majd világoskék szemeivel rám nézett.
- Izgatottan várom.
- Viccen kívül, a Tanárnő az első, aki olyat mondott, hogy nem tudtam rákontrázni - vallottam be, miközben vártam a reakcióját.
- Biztos nem. 
- Biztos de. Kíváncsi a történeteimre? Van egy-két tapasztalatom a tanároknál.
- Kíváncsi - mosolyodott el és le sem vette a tekintetét rólam.
Elmondtam neki mindent Ádámtól és Évától kezdve. 
Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött.
- Ritkán találkozom, olyannal, aki ennyire segíti a tanárokat. Egyet nem értek - gondolkozott el azokon, amiket elmeséltem neki. Jól esett, hogy továbbvitte a beszélgetést, nem csak nekem kellett életben tartanom - Miért?
- Hát, sokan kérdezték már - simítottam meg akaratlanul is a nyakamat a kínos kérdés miatt, de észrevettem, hogy kezem útját végigkíséri -  Azért, mert szerintem nem fair az, ahogyan a diákok viselkednek. Van olyan tanár, aki megéri a pénzét, nem azt mondom csak-
- Nincsenek, hátsó szándékaid? - mosolyodott el hirtelen, tekintetét még mindig a nyakamon hagyva. 
- Hmm, öhm... - jöttem egy kicsit zavarba, mire felkapta a fejét és kajánul a szemembe nézett.
- Egy nap kétszer. Azt hiszem, hogy ezt ma én nyertem - dőlt hátra elégedetten.
- Mi? - akadtam ki egyből, szabadulva a zavarból - Ha jól értettem, azt játsszuk, hogy ki tudja kellemetlen helyzetbe hozni a másikat? És számoljuk is?
- Aha - mondta csalfán és kortyolt egyet a kávéjából. Úgy éreztem, hogy élvezi azt amit csinál. Pont úgy, ahogyan én szoktam. 
- Hm, játszhatnánk mást is - kaptam el a tekintetemet róla.
- Mire gondolsz? 
- Oh, semmire. 
- Ez a harmadik?
- Nem! 
Ezek után még kb egy órát beszélgettünk mindenféléről. A kutyákról, a színházról, a művészetről... Ebből is leszűrtem, hogy Vele lehet cseverészni. Mindenhogy. Komoly dolgokról, vagy csak random hülyeségekről. 
De, ahogyan minden szép pillanat véget ér, ennek is vége lett. 
- Na de most mennem kell. Örülök, hogy összejött ez a mai. Igazán frissítő volt - állt fel a Tanárnő.
- Merre megy? 
- Villamossal.
- Micsoda véletlen én is - pattantam fel, mire kérdően felhúzta a szemöldökét. Nem tudtam mire vélni ezt, tényleg arra mentem én is haza. 
Beszélgettünk még, míg fel nem szálltunk a villamosra. Ott, nekem kedvezett a helyzet. Tömve volt a jármű, alig lehetett levegőt venni az emberek miatt. 
A Tanárnő csak sóhajtott egy nagyot és előre engedett, amit egy morgással díjaztam.
- Engem tapossanak el, mi? 
- Hm, legalább győznék a játékunkban.
A villamos megindult, miután mindenki felpréselődött és megtalálta a fogódzkodót. 
Ő viszont nem igazán talált olyan szabad helyet, ahol kapaszkodni tudott volna, így megpróbált úgy helyezkedni, hogy stabilan tudjon megállni. Egy ideig működött a technikája, de aztán jött egy kanyar és elvesztette a lendületét. 
Érzékeltem a helyzetet és támadt egy meggondolatlannak tűnő ötletem. De nem haboztam.
Megragadtam és magamhoz húztam, egyik kezemmel a derekánál fogva tartottam.  
Hogy megmagyarázzam a dolgot, elkezdtem a fülébe suttogni.
- Bocsánat, de így nem kell  fura fazonokhoz érnie.
Elemelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Hosszas mosolygós szemezgetés után megszólalt.
- Miért ilyen gyors a szívverésed? 
Erre tényleg nem tudtam mit mondani, jobbnak is láttam akkor, hogy nem szólaltam meg. 
Mivel kérdésére, csak a vágytól szikrázó tekintetemet kapta, visszadőlt rám és szorosan átkarolt. 
Felsóhajtottam a gyönyörtől, ahogyan beszívtam az illatát és ahogyan éreztem a szorítását a nyakam körül. Nem akartam, hogy ennek vége legyen. Annyira jól esett, hogy nem zavartan ugrik hátra.
Nagyon vártam már egy ehhez hasonló kapcsolatra.
És akkor, ott, úgy tűnt, meg is kaptam...

Valami végre elkezdődött.