NamJin Story

7. Rész

*jin szemszöge*

A tó mellé vittem a fényképezőgépem is. Lehet tényleg túlaggódtam? Ez így nem igazán lesz célravezetől. De nem tehetek róla. Ilyen vagyok és kész. Ki kell tisztítanom az elmém.
  A tó mellett van egy tisztás. Ledőltem a fűbe. Néztem az eget.  A felhők furcsa alakzatokat alkottak.
A virágok illatosak voltak. A nap sütött. Legjobb alkalom a fényképezésre.
  Amikor már mindenről csináltam legalább 5 képet, visszadőltem a fűbe. Hobinak mindig igaza van. Legalábbis velem szemben. Olyan jól ismer, akár a tenyerét. Mindig tud segíteni. Ő a Napsugár az életemben. Amikor megemlítettem neki Jimin-t, valahogy máshogy viselkedett. Nem tudom mi történhetett. Mintha befelhősödött volna az ég.
Ahhoz képest, hogy kialudtam magam, el tudtam bóbiskolni a fűben.
    Arra ébredeztem fel, hogy valaki eltakarja a napot előlem, és bökdösi a mellkasom.
- Minden oké?
Nem láttam az embert aki szólt, és a hangját se igazán ismertem hirtelen fel.
- Halló, Jin, minden rendben? - szólt újra a hang, ekkor már tudtam ki az, de nem reagáltam rá. Hirtelen nagy huppanást hallottam magam mellől. A napfény hirtelen érte a szememet, ezért automatikusan odakaptam a szemem elé.
- Te meg mit csinálsz? - kérdeztem.
- Veled pihenek - mondta Namjoon.
- Nem fájt? - kérdeztem az előző nagy huppanásra utalva.
- Nem. Én már megszoktam.
- Hobi egyedül van?
- Nem. Azt mondta hazaugrik kicsit, mert valamit el kell intéznie. - mondta, majd felém fordult.
Biztos elolvasta Jimin üzeneteit.
- Jin?
- Hm? - fordultam én is felé.
- Sajnálom.
- Mit sajnálsz? - néztem értetlenül.
- A mai napot. Valahogy jeleznem kellett volna, hogy minden rendben.
- Én sajnálom - ültem fel a fűből - túlaggódtam a dolgot.
Ő is felült, és átkarolta a vállam - Attól még bírlak - mosolygott.
Te jó ég... A mosolya. A hangja. Hogy kéne haragudnom rá?  Nem tudok.
- M-menni kéne enni - álltam fel hamar.
- Igaz. - csatlakozott hozzám.
Szép lassan visszasétáltunk a ház felé. Nagyon közel jött hozzám. A szemem sarkából láttam, hogy valamit néha készült mondani, de utána elfordult.
- Mutassak egy helyet? - mondta fél úton a faház felé.
- P-Persze. - egyeztem bele.
Hirtelen irányt váltott, megfogta a kezem, és gyors ütemben sétáltunk. Féltem hogy mit akar mutatni. Tudom, hogy bízhatok benne, nem fog bántani, de ijesztő volt.
Egy vasútvonalhoz értünk, nem messze a háztól.
- Most merre? - kérdeztem.
- Erre! - húzott a sín útja felé, ami egy erdős részre vezetett.
- Erre jár vonat? - kérdeztem félve.
Namjoon ránézett az órájára, majd kijelentette :
- Van fél óránk, addig nem jön erre semmi.
Nagyon siettem a síneken. Nem akarok ilyen fiatalon meghalni. Út közben, az egyik kis ösvényen befordultunk.
Pár kilométer után elértünk egy hatalmas üres területre, ami virágokkal volt tele. A távolban láttam egy fát. Az volt az egyetlen fa a területen. Nagyon magas volt, nagy lombkoronával.
Namjoonnal leültünk a fa tövébe pihenni.
- Nagyon szép - teljesen a táj hatása alatt voltam.
- Ide szoktam jönni, ha el akarok menekülni a világ elől. - mondta, majd eldőlt a füvön, én pedig mellé.
Tényleg szép, és ha nyugira vágynék, én is ide jönnék. Nagyon 'haragudtam' rá, de ezzel a gyönyörű tájjal kiengesztelt.
- Ideje lenne visszamenni. - Ült fel.
- Már is? - kérdeztem meglepődve - Nem rég jöttünk.
- Hát... Kezd besötétedni...
- Maradjunk még - húztam vissza a fűbe.
- Rendben, de ne sokáig.
- Rendben. - mondtam.
Abból a nem sokáigból az lett, hogy teljesen ránksötétedett.
- Olyan szépek a csillagok - mutatott az égre.
- Igen.
- Tudod Jin, te vagy az első, akit ide elhívtam. - hajtotta fejét a vállamra.
- T-Tényleg? - kérdeztem dadogva.
- Uhum - helyeselt - és egyedül te tudsz erről a helyről rajtam kívül.
Olyan jó érzés volt, ahogy ezeket kimondta. Majdnem egy 'randi' de nem az. Vagy nem tudom. Szívesen megbizonyosodnék róla, de nincs arcom megkérdezni.
Ahogy Namjoon a fűben feküdt, én a vállára hajtottam a fejem és úgy beszélgettünk.