Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

1.rész

Szemeimet arra nyitottam ki, hogy valaki a vállamnál fogva finoman rázogat. Körbepillantottam, és a busz végén találtam magamat, ahova leültem, de rajtam kívül már nem volt itt senki. A sofőr ébresztett fel álmomból, a végállomáson voltunk. 

-Elnézést kisasszony, de ennél tovább már nincs út - közölte nevetve, én pedig heves bólogatások és sűrű bocsánatkérések közepette levonszoltam magam a fedélzetéről. Amint megpillantottam a helyet, ahol leszálltam, nevetni kezdtem a saját szerencsétlenségemen. Annyira jellemző rám, elalszom a buszon, majd egy számomra eddig teljesen ismeretlen állomáson kötök ki, ahol természetesen késő este lévén egy árva lélek sem volt. 

Telefonomat megnéztem, az idő 11 órát mutatott. Sötét volt már, és ha nem alszom el, már régen otthon lehettem volna, nem laktam olyan messze a barátnőmtől. De ilyenkor nem értem, a sofőr nem néz néha hátra? Másban sem volt annyi, hogy esetleg felébresszen és segítsen?

Nagyot sóhajtva fogtam meg a táskámat és elindultam azon a járdán, ahol legalább lámpák világítottak. Az a rész nem volt olyan hátborzongató és kísérteties mint a többi a környéken. Sehol senki, a szinte tapintható sötétben pedig olyan dolgokat láttam, vagy lehet csak képzeltem, amelyeket nem akartam, minél gyorsabban akartam távozni, egy kicsit mozgalmasabb és biztonságosabb szakaszra. 

Hirtelen, az utca túlsó végén egy alakot pillantottam meg. Kapucni volt a fején, melegítőruha, és a félhomályban ki tudtam venni a füléből lengedező jobbra-balra ingó fülesét. Sietve haladt felém, majd hirtelen megállt, telefonját elővette, babrált rajta valamit és ismét kocogott tovább.

Szóval futott. De ilyen késő este? Nem kellene inkább aludnia? 

Nem nagyon gondolkodtam tovább, az idegen sebesen haladt felém, s mivel azt gondoltam, biztos helybeli, alig vártam, hogy elérjen hozzám és megszólíthassam. Az én lépteim is gyorsak voltak, egyrészt megörültem a segítségnek, másrészt már nem éreztem akkora félelmet és magányt mint korábban. Idő közben sikerült bemérnem, egy magas fiúról van szó, szapora lábdobogása pedig lassan alábbhagyott ahogy elérte a lényemet. 

-Elnézést! - integettem neki az egyik lámpa alatt. - Hahó! 

A fiú megtorpant és kivette a füléből a kis dugót, majd lihegve közelebb lépett hozzám. 

-Mondtál valamit? - kérdezte két lihegés között. 

-Igen, bocsánat, hogy megzavarlak. Segítenél nekem? - kérdeztem, miközben feljebb húztam a táskát a vállamon. 

-Persze. - mosolyodott el és lehúzta a fejéről a csuklyát. Szemeim kicsit nagyobbak lettek, amint megláttam, micsoda fiú áll előttem. Magas termetű, sötét hajú, aminek a vége kicsit most nedves volt az izzadtságtól. Szemei hasonlóan sötétek voltak, szinte feketék, nem mellesleg kissé ijesztőek. - Mit szeretnél? 

-Az történt, hogy eltévedtem. Vagyis nem eltévedtem, csak rossz helyen szálltam le, fogalmam sincs, hogy hol vagyok, itt még soha nem voltam. A belvárosban lakom. Nem tudnál esetleg valami utat mutatni, vagy egy buszmegállót, vagy valamit amivel haza jutok? 

A fiú szemében láttam valamit. Végigmért majd megnyalta a száját, de nem tulajdonítottam neki sok figyelmet, csak haza szerettem volna jutni.

Lehettem volna okosabb is...

-Persze. Elkísérjelek esetleg? - intett maga mögé. - Nincs messze a megálló, az vissza fog vinni a városba, de kicsit siessünk mert ezek már nagyon ritkán indulnak és szerintem nem akarod lekésni. Talán most fog egy indulni hamarosan. - vette elő a telefonját. 

-Rendben. - igazítottam meg megint a táskámat. Nem volt könnyű, mégiscsak három napnyi cucc volt benne. 

-Vigyem neked? - mutatott a teletömött batyumra, én pedig elgondolkodtam, de végül bólintottam. Ha ki akar rabolni, úgysem fog benne sok értéket találni pár női ruhán, sminken és illatszeren kívül, a legfontosabb dolgaim a dzsekimben voltak. 

-Köszönöm. - mosolyodtam el amint lekerült rólam a nehéz teher. A srác csak biccentett és elindultunk abba az irányba, amelyikbe vezett.

-Egyébként Jungkook vagyok. - nyújtotta felém szabad kezét - mivel a másikkal a szíjat fogta - én pedig elfogadtam nagy és puha mancsát. Bizarr módon puha volt. 

-Yewon. - válaszoltam. - Örülök a találkozásnak. 

-Ha tudnád én mennyire. - nevetett fel. Aranyos hangja volt, de hirtelen eszembe jutott Jimin. Neki még aranyosabb volt. - És ha nem túl tolakodó a kérdésem, merre jártál, hogy ennyire felpakolt vagy? 

-Egy barátnőmnél töltöttem a hétvégét. Tudod, kieresztettük a gőzt, lányok módjára. 

-Vagy úgy. - mosolygott. - Fagyi és pletykák? 

-Valami olyasmi. - mosolyogtam. Egy ideig csendben meneteltünk, vagyis Jungkook ment én pedig követtem mellette, tekintettel arra, hogy fogalmam sem volt arról, hol vagyunk. Viszont ahhoz képest, állítólag a közelben volt az a megálló, túl sokat mentünk és nem haladtunk tulajdonképpen semerre. Már kérdezni akartam tőle, hogy biztos, jó helyen járunk e, mikor hirtelen megszólalt. 

-Figyelj csak. - fordult felém. - Mivel mikor találkoztunk éppen futottam és már egy ideje nem ittam, kezdek szomjas lenni. Nincs nálad esetleg víz? 

-Oh, megnézem. - nyújtottam a kezemet a táskáért. Jungkook letette a földre, én pedig lehajoltam hozzá és elkezdtem kicipzározni, hátha valamit találok benne, ha már segített nekem elindulni valamerre. 

Viszont hirtelen egy éles fájdalom érte a tarkómat, majd ellepte mindenemet a sötét.