Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

4.rész

Kétségbeesetten fordultam hátra, ahol Jungkook tőlem pár lépésre megállt. Kezeit a zsebeibe süllyesztette, és úgy nézett rám, olyan mélyen és áthatóan, mintha csak röntgen szemei lettek volna. Nagyon féltem tőle. Az a mosolygós fiú, aki előző nap összefutott velem, régen elveszett benne, s helyette egy pszichopatát, egy őrültet láttam. 

-Miért menekülsz tőlem? - kérdezte csendesen, ami gyanús volt, mert a szemeiben csak haragot és vészes csillogást láttam. Bármelyik pillanatban felkenhet az ajtóra, ha elborul az agya. 

-Miért ne tenném? - kérdeztem tőle remegő hanggal, miközben a fejemet oldalra fordítottam. A szoba jobb oldalán egy helység volt, s az ott lévő ablak tükröződésében megláttam egy konyhapultot. Annak a tetején pár háztartási eszközt, s ami a legfontosabb: egy késtartót. 

-Mert nem bántottalak! - kiáltott, én pedig összerezzenve néztem vissza a szemeibe. - Sajnálom, hogy a csuklód felsértette a lánc, de ha nem akartam, hogy ez történjen. - mutatott rám. - akkor igenis helyhez kellett, hogy kösselek. És látod, milyen jól tettem, most majd meg kell büntesselek amiért ilyen neveletlen vagy. - csóválta a fejét, én viszont nem foglalkoztam vele. Mire kettőt is pislogott volna, én már el is szaladtam előle ismét, be a konyhába. Gyorsan körbepillantottam a kések után kutatva, hiszen reméltem, hogy nem csalt az ablak által kapott képem, s hamarosan meg is találtam az éles eszközöket. A legnagyobbat egy rántással ki is szedtem a helyéről, s magam elé tartva megfordultam. 

Jungkook nem volt sehol, de a nevetését hallottam a nappaliból. Nem akartam kimenni, ha kell ideragadok, de nem mozdulok a kések közeléből. Megdobálom, vagy megdöföm vagy tudom is én mit csinálok, de ma kimegyek innen, Jungkook nem fog ellene semmit se tenni. És nem érdekel, ha halálosan megsebezem, ha életem végéig kísért, biztos, hogy nem maradok itt. 

-Nevetséges vagy. - jelent meg az ajtóban. - De ugyanakkor nagyon édes is. - mosolygott, ahogyan nézett rám. 

-Nem félsz, hogy lyukat csinálok beléd ezzel itt? - mutattam felé a kést, mire megrázta a fejét. 

-Mmm. - tiltakozott. - Hogy tudnál már engem azzal bántani? Mire egyet mozdulsz, már kitörtem a nyakad. - vakargatta meg a tarkóját, mintha valami kínos titkot fedett volna fel előttem, én pedig kerek szemekkel bámultam vissza rá. 

-Az előbb még azt mondtad, hogy nem akarsz bántani. - mondtam óvatosan. - Akkor most mi az igaz? 

-Tényleg nem akarlak bántani, vagy bármilyen fájdalmat okozni. Egyáltalán nem áll szándékomban. De ha így viselkedsz, kénytelen vagyok megnevelni téged. Nem szeretem, ha a dolgok nem úgy zajlanak, ahogyan én szeretném. 

-És arra nem gondolsz, hogy az fáj a legjobban, ha itt tartasz? - kérdeztem, miközben a szemeim könnyezni kezdtek. - Nekem van egy családom. Vannak barátaim! Van hol tanulnom, olyan jó életem van! Van egy barátom, egy fiúm érted? Biztos vár rám, és keres és hiányol, és te ezt elvetted tőlem! - zokogtam fel, s habár kezem remegett mint egy falevél, a kést hősiesen tartottam magam előtt. 

Jungkook szemei elsötétültek, mintha egy sötét köd lepte volna el az elméjét. Látszott rajta, hogy nem volt tiszta. Két lépéssel előttem termett, és kiszedte a kezemből a kést, majd elvágta a konyha túlsó felébe. Két kezemet elkapta, nem is foglalkozva azzal, hogy az egyik éppen gyenge és sérült volt, és erőszakosan, durván a fejem fölé tette, nem is, szinte belevágta a szekrénybe. Nagyot nyekkentem előtte, a korábbi nyugodt és csendes oldala szinte elpárolgott belőle, és úgy nézett le rám, hogy ha szemmel kínozni lehetne, már halott lennék. 

-Soha! - sziszegte, egyre közelebb hajolva hozzám. - Soha ne említsd a barátodat! Ő nincs többé, felejtsd el. Az új barátod én vagyok. 

-Szart. - vágtam vissza neki hirtelen, habár még mindig féltem tőle, de egyszerűen nem tudtam mikor mit mondhatok, vagy csinálhatok. Talán ha kihúzom nála a gyufát, de úgy rendesen, akkor megöl. Lehet jobban járnék. - Akkor sem leszel számomra senki, ha te meg én maradunk az utolsó emberek ezen a bolygón. 

-Majd meglátjuk. - hunyorgott rám továbbra is, a fogai rendesen kilátszottak, vicsorgott már szinte rám. Kezemet szorosan megfogta és kirángatott a konyhából, vissza azon az útvonalon ahol jöttem. 

-Most hová viszel? - kérdeztem, miközben ellenkeztem az újabb láncok ellen, az újabb megalázás és mozdulatlanság ellen, akárcsak egy öszvér. 

-Vissza a helyedre. - rántott egy hatalmasat rajtam, aminek következtében térdre estem. Érdekelte? Nem. Úgy kezelt, mint egy rossz kutyát. 

Úgy húzott a földön, mint egy zsákot, ha mozdulatlan lettem volna, hasonlíthattak volna egy hullához. Nem érdekelte, hogy lépcső jön, végighúzott rajtuk! Hideg volt, kemény és kegyetlen fájdalmas, sírásra késztetett. 

-Kérlek. - mondtam neki. - Kérlek, ne vigyél oda vissza! 

-Rossz voltál, majd ott gondolkodol. - válaszolta, miközben megállt, éppen annyira, hogy talpra tudjon állítani. Minden pillanat, minden mozdulat maga a pokol volt. De nem érdekelte, sőt, szemében aljas és vágy szerű csillogás volt. 

-Nem akarok oda visszamenni. Kérlek, ne csináld ez velem megint. - húztam egyet a karomon, amit fogott. Észbe sem kaptam, csak láttam a karját lendülni, majd akkora pofont odavágott az arcomra, hogy ha a nyakam akkor nem fordult vagy kettőt a helyén, akkor egyet sem. Elképedve meredtem a semmibe, soha az életben ekkora fülest senkitől nem kaptam. Szemeim rendesen csillagokat láttak, meg is szédültem a csapástól. 

-Nem fogod be? - csattant fel dühösen. - Ne idegesíts fel mára még jobban, mert megjárod. - mondta, és húzott tovább. 

Megdöbbentem magamon. Mert ahelyett, hogy újabb kísérletett tettem volna a szabadulásra, mentem mögötte. Vissza a zárkámba. 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Innentől kezdve megadom ennek a sztorinak a +16 jelzőt, lehet, hogy néha majd kissé eldurvulok. De nem ám nagyon! Csak egy icipicit :D