Amikor Yewon egy busztúra után rossz megállóban száll le, egy ismeretlen környéken, kénytelen egy idegentől segítséget kérni.
A helyes, magas fiú örömmel kíséri őt haza...a saját házába.
Yewon csapdába esik. Egy elrablónál. Sikerül onnan megmenekü...
Két hónap elteltével tökéletesen tudtam előre, hogyan zajlanak majd a napjaim. Jungkook azt szerette, ha sokáig alszom, sőt, kifejezetten azt akarta, mert ha hamarabb keltem fel mint ahogyan ő mondta, akkor bezárt a szobába, míg el nem értem azt az időpontot, amit ő akart. Nem tudom, miért ragaszkodott ennyire ehhez a szabályához, biztos ilyenkor ment el itthonról, vagy csinált valami amit nem akart, hogy lássak.
Utána enni adott napi háromszor, közötte pedig velem foglalkozott, mikor mihez volt kedve. Vagy filmet nézetett velem, vagy kérdésekkel bombázott, bár már nem volt olyan dolog, amit nem tudott rólam. Ez idő alatt nagyon kevésszer bántott fizikálisan. Morogni, kiabálni továbbra is kedvelt, viszont már azt is egyre ritkábban. Természetesen miattam, hiszen minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne is húzzam ki nála a gyufát.
S hogy őszinte legyek, bármennyire is vágytam haza, bármennyire akartam újra iskolába menni, Jiminnel lenni, a családomat látni, nem volt itt olyan rossz életem a körülményekhez képest. Habár Jungkook instabil volt minden tekintetben, a tenyerén hordozott. Úgy kezelt, mint egy királynőt, mindent megadott amit csak szerettem volna, és amit a legjobban tiszeltem benne, hogy nem nyúlt hozzám más tekintetben.
Soha egy csókot, puszit nem kért, ha öltöztem nem volt jelen. Egyszer kérdeztem meg tőle, hogy ugye soha nem fog olyan tenni velem, amit nem akarok, vagy nem fogja elvenni tőlem azt, ami az enyém. Megígérte, hogy nem fog erőszakosan lefektetni, csak ha én akarom. Ami biztos, sosem fog eljönni, de ezt nem kellett neki mondani, majd halogatom valameddig. S így, ilyen módon egész jól elvoltunk egy darabig.
Egy dolog hiányzott csupán, az pedig a szabad levegő, az utca, a természet. Jungkook továbbra sem árulta el, hol vagyok, a környéket sem láttam. A szobákon a függönyök mindig be voltak húzva, s esélyem sem volt, hogy mögéjük kukkantsak, mert Jungkook mintha csak erre lett volna beállítva, már figyelte minden lépésemet, mozdulatomat, s kaptam azért, ha olyat tettem, amit ő nem szeretett volna. Az ablakokat is csak akkor nyitotta ki, mikor én nem voltam abban az adott helységben, amelyik friss levegőt kapott. Napközben lámpát használt, esténként pedig gyertyákat a hangulatuk miatt.
-Yewon! - hallottam a nevemet valahonnan, én pedig felálltam az ágyamról, és a lépcső felé indultam. - Yewon! Yewon! - kiabált Jungkook egyre hangosabban, s amint meglátott a lépcső tetején, hihetetlen sebességgel indult meg felém.
Ijedten hátráltam a fal felé, nem tudtam most mi rosszat vétettem ellene. Már egy jó ideje nem volt mérges, éppen ezért váratlanul ért hirtelen kirohanása, és dühös pillantásai. Mire észbe kaptam volna, addigra már torkomnál fogva fel voltam kenve a falra, olyan erősen szorított, hogy szinte éreztem ahogy a nyelőcsövem károsodik tőle. Levegőt alig kaptam, szemeim is kidülledtek a helyükről, mintha bármelyik pillanatban kieshetnének a helyükről. Könnyes szemekkel fürkésztem az övéit. Sötétek voltak, végtelenül dühösek, szinte szikrákat szórtak.
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
-Jungkook. - motyogtam nehezen, a levegő hiányától, a fájdalomtól ami nem enyhült az erős szorítás alatt, a félelemtől. - Ez fáj. - mondtam halkan, mivel nagyobb hangerőre nem tellett.
-Igen? - kérdezett vissza összeszorított állkapoccsal. - És szerinted miért fáj?
Milyen kérdés ez? Azért fáj, mert éppen az erejét fitogtatja a torkomat szorongatva. Egyáltalán miért csinálja? Itthon voltam egész nap, nem csináltam semmi olyat ami neki nem tetszik.
-Nem csináltam semmit. Engedj el. - suttogtam az egyre fogyó erőmtől, és azoktól a fekete pöttyöktől, amik a szemem előtt ugráltak össze-vissza.
Jungkook nem mondott semmit, csak elengedett, én pedig a földre rogytam. Kezeimmel a torkomhoz kaptam, és enyhe simogatással próbáltam meg nyugtatni forró, égő bőrömet. A fiú csak nézett rám pár percig, majd hátat fordított nekem, és elindult lefelé a lépcsőn.
-Állj meg. - köhögtem miközben kinyögtem a mondatot. Megtorpant a szavaimra, és zsebébe csúsztatta kezeit, mialatt megfordult. Szemöldökét kíváncsian felvonta, én pedig remegő ajkaimat szólásra nyitottam. - Ezt most miért kaptam?
-Nem tudom. - vont vállat hanyagul. - Csak kedvem volt megszorongatni téged.
-Ne csináld többet. Nem vagyok a játékod. - válaszoltam mérgesen, Jungkook szája pedig egy gúnyos mosolyra húzódott. Nvetve leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett.
-Mert? Mit csinálsz ha ismét megteszem? - kérdezte fogait kivillantva. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Kezemet lendítettem, és akkora pofont adtam neki, hogy az emelet visszhangzott tőle. Tudtam, már akkor tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad, de nem tudtam uralkodni magamon.
Jungkook lassan arcára csúsztatta a tenyerét, esküszöm még morogni is hallottam. Lábaimat magam alá húztam, szép lassan, mintha csak egy fenevad elől próbálnék menekülni, amikor pedig a fiú mozdult, gondolkodás nélkül löktem rajta egyet. Míg oldalra borult, akárcsak egy zsák, addig én szinte ugrottam a lépcsőfokokon menedék után keresve.
Valamiért olyan érzésem volt, menjek az ajtó fele. Valami azt súgta, arra fussak, így hallgattam belső öszönömre, és a bejárati ajtó felé szedtem a lábaimat. A kilincset lenyomva pedig óriási meglepetés ért.
