Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

5.rész

Öt nap telt el azóta, hogy Jungkook idehozott engem magának. Kettő pedig azóta, hogy megsétáltatott a lépcsőn, ezzel néhány zúzódást ajándékozva amúgy is kicsi és vékony testemnek. Kivételesen jól esett egy helyben feküdni, mert addig sem kellett mozdítanom semmimet és eszembe juttatni a fájdalmat, ami már szinte körülvette minden porcikám. 

Tegnap volt olyan kedves, és elvitt engem zuhanyozni, miután már megunta, hogy órákon át könyörögtem neki. Mint valami utolsó fegyencet, a nyakamon lévő lánccal vezetett, még a csuklóim is összekötötte. A fürdőszobájába vitt, ahol ismét eszembe jutott egy kísérlet a szökésre, de mivel a szobában sem egy ablak, sem egy eszköz nem volt amivel bármit is tehettem volna, így nagyot sóhajtva vettem le a ruháimat és lezuhanyoztam. Még vízbe fojtani magamat sem tudtam, mert nem láttam kádat. Legalább a szappan illatos volt. 

Egy törölközőt csavartam magam köré, mivel Jungkook elvette a ruháimat, és helyettük adott nekem újakat. Azt mondta, akkor vette nekem, és reméli, hogy tetszeni fognak. Ezen kívül nem szólt hozzám semmit. Nem tudom, vajon bűntudat gyötörte amiatt, amiért úgy kezelt, mint egy büntetésre váró lotyót, vagy mert állításával ellentétben folyamatosan csak bántott, sérüléseket okozott rajtam, megütött és csak könnyeket csalt ki belőlem. 

Most is az ágyon pihentem, szemeim le voltak csukva. Többnyire ezt csináltam. Enni nem kívántam, se inni, emiatt a mosdóhasználatom lecsökkent, szinte már arra sem volt szükségem. Feküdtem napokat, órákat. A bőröm kezdett hozzászokni a hideg lánchoz, talán már a matrac is felvette a testem formáját. Amikor aludtam, vagy csak szimplán gondolkodtam, mindig haza mentem. A családomra gondoltam, akik valószínűleg már engem keresnek, remélem jól vannak, esznek rendesen, és nem aggódják magukat halálra. Mert éltem. Nehezen, de éltem. 

Ott volt Jimin. Aki mindig óvott még a széltől is, hűségesen szeretett és én is őt. Vajon hogy van, mit csinál? Gondol még rám? Ez alatt az öt nap alatt talált volna magának valakit? Habár fájt a gondolat, nem akartam, ha esetleg valamikor Jungkook tényleg kinyír, akkor ő sírjon utánam, vagy belebetegedjen a hiányomba. Akkor inkább keressen lányt magának, csak legyen boldog.

Észre sem vettem könnyeimet. Annyira szomorú voltam, magányos és elkeseredett. Mit vétettem, hogy ilyet érdemlek az élettől? Ha esetleg álmodok, felébredhetnék végre belőle? Csak mert szörnyen érzem már magamat, üresnek és elhagyatottnak. 

Az ajtónyitódás tudatosította bennem, hogy nagyon is valóság ami velem történik, és a mellettem besüppedő ágy. Szemeim kinyitottam és ránéztem a fiúra, aki csendben szemezett velem egy darabig. Sötét haja szerteállt, amerre éppen a tincseknek kedve volt, bőre világos volt, meglepően fehér. Ajkai pedig olyanok voltak, hogy ha csak azt nézheté az ember élete végéig, hát neki oké lenne, nem bánná. Kezét hirtelen megemelte, és arcomra helyezte. Lehunyt szemekkel vártam, mit fog csinálni, viszont meglepett azzal, hogy végigsimított bőrömön. Aztán a kezemen, tulajdonképpen mindenhol, ahol csak korábban bántott.

-Sajnálom. - suttogta halkan, én pedig ránéztem. Zsebéből elővette kötelékeim kulcsait, és forgatta a kezében, miközben csak ült az ágyon. - Én nem akartam ezt. Nem akartalak bántani, de tényleg. De annyira mérges lettem, annyira felhúzott a szófogadatlanságod, hogy nem tudtam uralkodni magamon. - sóhajtott, majd lehajolt hozzám, és szabadjára engedte nyakamat. Kicsit megmozgattam a fejemet, s bár kellemes volt, mégis előjött az ismert fájdalom, szinte már rokonok voltunk. Mikor a kezem és lábam is elengedte, a hátamra tette a kezét, és óvatosan, gyengéden felültetett. - Beszéljünk. - mondta és térdemre helyezte a kezét. 

Nem válaszoltam, csak vártam mit akar mondani. Reméltem, hogy azt fogom hallani, ez csak egy vicc volt, egy teszt és amúgy ő tényleg egy jó srác, aki csak egy szivatást vitt véghez. Vagy talán azt mondja, hogy megbánta amit tett, szabad vagyok, vagy valami. 

-Nézd. - kezdett bele. - Tényleg nem jó ez így. Nem rabot akartam magamnak, hanem egy lányt.

-Akkor miért nem keresel? Miért csak úgy elrabolsz egyet? 

-Fogd be, míg beszélek! - csattant fel, én pedig összehúzódva bólintottam. Csak sóhajtott egyet és kisimította hajamat az arcomból. - Látod, mit teszel velem, folyton csak bosszantasz. Nem raboltalak el. Csak megtaláltalak és megtartalak. 

Nem tudom, miben különbözik a kettő, de nem tetszett a dolog. Ha tenyéren hordoz, ha innentől kezdve aranyban fog fürdetni sem fogok megbékélni a gondolattal. Mindennek van határa, ő pedig messze átlépte azt. 

-Szóval egyezzünk meg. - fordult felém. - Én most megengedem, hogy elhagyd ezt a szobát. Leveszem rólad a bilincseket és a láncokat, azt csinálsz amit szeretnél. Oda mész, ahova tetszik. Viszont, nem fogsz idegesíteni, nem fogsz úgy viselkedni, mintha fogságban lennél. 

-Szórakozol velem? - kérdeztem vissza. - Ha elfelejtetted volna, akkor fogságban vagyok. 

Összeszorított állkapoccsal nézett rám, majd felállt és kézbe vette a kínzó eszközeimet. 

-Ebben az esetben...

-Legyen! - emeltem a karomat magam elé védekezően. - Legyen! Nem csinálok semmit, ami neked nem tetszik, csak a láncokat ne! 

-Okos vagy. - simított végig a fejemen, majd megfogva a karomat talpra állított. 

Tudom, hogy okos vagyok. Éppen ezért álltam elő egy csodálatos tervvel a fejemben.