Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

16.rész

Egy ideig csak csendben feküdtünk, mikor is eszembe jutott valami. 

-Nem vagy éhes? - kérdeztem a fiút. - Csak mert én lassan kezdek az lenni, már régen ettünk valamit. - magyaráztam, Jungkook pedig bóligatni kezdett. 

-Igen, igazad van. - mondta és gyorsan megcsókolt mielőtt leszállhattam volna róla. - Hátul van kaja, pakoltam direkt. - magyarázta, én pedig kiszálltam az autóból. Kinyitva a csomagtartót meg is találtam a megfelelő táskát, majd miután lezártam az ajtót, visszamásztam a fiúhoz előre. Vagyis másztam volna, ha nem szól előtte rám. 

-Ne bent, már unok itt lenni. Utazunk még eleget, együnk kint. - mondta. Végülis igaza van, szerintem órák óta már biztos, hogy egy helyben voltunk, fárasztó volt, unalmas és jól esett a testemnek egy kicsit a levegőn lenni. Jungkook kivette a kezemből a táskát, majd megfogva az alkaromat az autó elejéhez vitt. Letette a kezéből a szatyrot és a derekamnál fogva megemelt. Sietve kulcsoltam lábaimat csípője köré, és a nyakába kapaszkodva bújtam hozzá. Tettemre felnevetett és szorosan magához ölelt, miközben megtartotta súlyomat. 

-Nyugi, csak felteszlek a tetejére. - suttogta a fülembe, s csak akkor engedtem a szorításomon, mikor fenekem tényleg szilárdan megérkezett. A biztonság kedvéért még egy kicsit feljebb tornáztam magamat, de annyira féltem, hogy le fogok csúszni, hogy nem voltam képes nyugton maradni rajta. 

-Le fogok innen esni, érzem. - magyaráztam hevesen, ezzel a fiút nevetésre késztettem. Beállt a lábaim közé, és egy határozott mozdulattal megállította fészkelődésemet. 

-Tartalak na, nézd, nem fogsz leesni, itt állok. - mutatott a helyre, ahol tényleg állt. - Mire lecsúsznál, addigra már meg is fogtalak. Ne félj. - bátorított kedvesen. 

-És téged nem zavar, hogy nem ülsz? - kérdeztem, de azért kapaszkodtam az erős és izmos karjaiba. 

-Nem. Ültem már eleget. Nem beszélve arról, hogy ha te így érzed jól magadat, akkor addig állok itt, ameddig kell. - mondta, én pedig mosolyogva pillantottam fel rá. Hálás is voltam azért, amiért ilyen gondoskodó volt velem, nagyon nagyra értékeltem az igyekezetét és segítségét, és igyekeztem, hogy ő hasonlóképpen gondolkodjon rólam. Nem akartam neki csalódást okozni.

Csendben eszegettük a kész szendvicseket, nem nagyon akartunk megszólalni egyszer sem. Csak nézelődtem, miközben jóízűen falatoztam, az előttem álló is hasonlóképpen cselekedett. Boldog voltam, olyan meghitt és kissé romantikus is volt ez az egész, ahogyan ott a nyugodt környezetben elvoltunk, mintha egy piknik lett volna. 

-Kérdezhetek valamit? - pillantottam rá, miután lenyeltem az utolsó falatot is. Jungkook egy kicsit gyanakodva nézett rám, de végül megadóan bólintott. 

-Kérdezz. 

-Miért hoztál el magaddal, akkor este? Miért így? És miért engem?

Jungkook elfordított a fejét, s combjaimra tette a kezét. Választ akartam, akkor és rögtön, így kezeimmel feje után kaptam és szembe fordítottam magammal. Már akkor láttam, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem engedtem. Jogom volt tudni. 

-Kérlek válaszolj. Megbeszéltük, hogy szeretlek, hogy veled maradok. De legalább annyival tisztelj meg, hogy elárulod. 

-Rendben. -sóhajtott megadóan. - Legyen. Azért raboltalak el magamnak, mert máskülönben nekem soha nem lett volna senkim. Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok. Azt hiszik nem vagyok ép, és ezért félnek tőlem. Soha nem akart velem kapcsolatban lenni senki. Így hát én megtettem amit kellett, ha nem akarnak maguktól szeretni, majd megteszik kényszerből. 

-És a többi lánnyal mi lett? - kérdeztem remegő gyomorral. 

-Annyit kell tudnod, ami veled kapcsolatos. Az már a múlt. De nem kell félned, nem fogsz arra a sorsa jutni, mint ők. - nyugtatott meg, majd egy csók után közölte, ideje mennünk tovább. 

Bólintottam egyet, s habár kicsit félve szálltam mellé vissza, az érzések amik hozzá húztak, nem engedtek aggódni többet. 

Fejemet az ablaküvegnek döntve aludtam, Jungkook pulcsija pedig biztosította, hogy ne üssem meg magamat minden egyes alkalommal a rázkódástól. Nem éppen egy sima, egyenletes út volt, amelyiket haladtunk, Jungkook nem is volt túl boldog, amiért olyan volt az utazás ezen a részen, mintha hullámvasúton ültünk volna. 

-Felébredtél? - kérdezte mérgesen, mikor felemeltem a fejemet. Megdörzsöltem a szemeimet és az ölembe vettem a fiú illatos pulóverét, aztán bólintottam. - Sajnálom, nem tudtam, hogy ilyen döcögős lesz az út. Nem akartam, hogy ne tudd kipihenni magad. 

-Magamtól is felébredtem volna, ennyi elég volt. - válaszoltam vállat vonva. - De te veled mi lesz? Nem kéne pihenned neked is? - kérdeztem aggódva, Jungkook pedig felnevetett. 

-Velem ne foglalkozz, nem szokásom sokat aludni. Azon kívül pedig a korábbi idő veled felébresztett eléggé ahhoz, hogy bírjam a vezetést. - pillantott rám. - Viszont inni szeretnék. Kérlek add ide a flakont. - mutatott hátra, én pedig kicsatoltam az övemet, miközben megpróbáltam elérni a táskát, amibe az ételt és az innivalókat csomagoltuk. Derékig hátra voltam csúszva, mikor éreztem a fiú tenyerét a csípőmön, így egy fokkal biztonságosabban kutakodtam hátul míg el nem értem a vizet. 

Amint felegyenesedtem, tekintetem automatikusan az ablakra tévedt és kikerekedett szemekkel néztem a mögöttünk lévő fényeket. Piros-kék színben pompázó villogás, hatalmas fehér autók társaságában.

-Jungkook! Jungkook. - kiáltottam ijedten.

-Mi az? Mi baj? - kérdezte én pedig sietve visszaültem a helyemre. Sápadtan néztem rá, miközben aggódva fürkészte az arcomat. 

-Mögöttünk! - mutattam hátra. - Valaki követ. - mondtam, ő pedig a visszapillantó tükörbe nézett, aztán egy hatalmasat csapott a kormányra. 

-A francba! - sziszegte. - Megtaláltak minket. 

Oldalra pillantottam a kinti tükörre. Rendőrautók haladtak mögöttünk, néhány mentő társaságában, szemem pedig a legelöl haladó autóra tévedt. Szívem hatalmasat dobbant a helyén mikor felismertem a típusát, színét és rendszámát.

Jimin volt az.