Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

11.rész

Újabb két hónap elteltével minden megváltozott bennem. Már nem voltam az az ember, aki régen, nem lehetett volna rám ismerni. Jungkook szépen lassan egy szolgát csinált magának belőlem, úgy, hogy én észre sem vettem. Úgy alakítgatott és formált, ahogyan az neki tetszett, én pedig élveztem. Főképpen a gyengéd oldalát, amivel gyakran le tudott venni a lábamról, de a sok beteg, egészségtelen és instabil dolog is kezdett az ínyemre válni. Néha élveztem, mikor mérges volt, mert olyankor a szemei olyan szépen sötétültek el, élveztem megfeszülő izmait, akárcsak a vadállatnak, aki kiszemelte magának a zsákmányt s már csak a megfelelő pillanatra vár, és végre megkaparintja. S én ezeket minél jobban szerettem, annál kevésbé éreztem már büntetésnek őket. És mivel Jungkook látta rajtam a hatalmas változást, ő sem viszonyult már úgy hozzám, mintha a rabja lennék. 

Sok egyezkedés után sikerült rábírnom, ha megígérem, hogy nem kísérletezek, akkor menjünk el sétálni, persze olyan helyre, ahol senki nem lát meg minket. Nem akartam, hogy lássanak, mert féltem, akkor baja lesz neki is, és nekem is. Nem hittek volna nekem, ha azt mondom, hogy jól érzem itt magam vele, s hogy nem kell őt se börtönbe, se sárga házba zárni, mert nem oda való. A helyes és a helytelennek tűnő értékek megfordultak a fejemben. Az egyre ritkábban elcsattanó pofon jel volt, hogy valamit rosszul csinálok, s megérdemlem, majd legközelebb jobb leszek. Jungkook utána mindig kiengesztelt valamivel, s ez megismétlődött újra és újra. 

Nyugodt álmomat egy hatalmas csattanás zavarta meg, ijedten ültem fel az ágyban, és pillantottam körbe. A szobám ablaka nyitva volt, s az egész szobámat betöltötte a közelben lecsapó villám fénye. Félve húztam magamon feljebb a takarót, a következő pillanatban pedig reszketve másztam ki kényelmes helyemről, hiszen akkora dörgés jelezte a vihar közeledtét, hogy mintha még a ház is megremegett volna benne. Gyorsan becsuktam az ablakot, s görcsös gyomorral indultam el Jungkook szobája felé. Mindig is féltem a viharoktól, sosem szerettem egyedül lenni, s éppen ezért élt bennem egy aprócska remény, talán Jungkook pont olyan hangulatban van, hogy ott aludjak vele. 

Óvatosan haladtam az emeleten, a falon lévő kis résekben gyertya biztosított a halovány fényt, ahogyan a ház nagy részében esténként, így nem esett nehezemre haladni előre. Síri csend volt mindenfele, s egy kicsit megrémisztett a szokatlanul nagy nyugalom, de nem szenteltem neki figyelmet, inkább csak előre koncentráltam Jungkook ajtaja felé. Még nem jártam a szobájában, nem engedte meg, hogy bemenjek oda, csak akkor láttam, mikor egyszer megmutatta. 

Halkan és óvatosan benyitottam, s meglepve találtam magamat szembe egy fényes helységgel. A falon és az ágya mellett több éjszakai lámpa is világított, mintha csak félt volna a sötétben, s végül megpillantottam őt magát is az ágyában. Félig volt csak betakarva, de olyan mélyen aludt, hogy mozdulni sem láttam közben, kérdéses az is, hogy vajon lélegzett e. Csendesen belopakodtam az ajtón, magam mögött lassan behajtva azt, s körbenéztem. Ha már itt vagyok, akkor körbenézek, hátha több mindent megtudok róla, vagy belelátok majd egy kicsit a világába, amiből egyébként kizár, mert nem sok mindent osztott meg magáról amióta itt vagyok. Ő mindent tudott rólam, meglepően sok mindent, viszont én ezzel szemben csak nagyon keveset. 

Ahogy beljebb araszoltam, észre vettem az egyik oldalon, hogy van egy halvány beesés a fal azon részén, mintha azt direkt úgy alakították volna ki, hogy aki az ajtón bejön, az ne lássa meg azonnal. Mintha titok lett volna. Mintha csak egy tolvaj lennék, úgy lopakodtam oda kíváncsian, viszont amit ott láttam, kihúzta a lábam alól a talajt. 

Egy hatalmas parafatábla volt rajta, s azon mindenféle képek feltűzve. Ahogyan pedig közelebbről is megnéztem őket, felismertem rajtuk, hogy mindegyik valamilyen módon velem kapcsolatos. Hunyorogva hajoltam oda, és már majdnem megláttam, pontosan mik is vannak a képeken, már majdnem leolvastam az írásokat, mikor magam mögül mocorgást hallottam. Sietve az ajtóhoz futottam, s megálltam előtte, mintha csak most jöttem volna be, Jungkook pedig pont akkor ébredt fel, s vette észre a jelenlétemet. 

-Yewon. - mondta durva hangsúllyal. - Mit keresel itt? Tudod, hogy gyűlölöm, ha itt vagy. - mondta és felült. Megdörzsölte a szemeit, s egy pillantást vetett a falra, majd rám. Nagyot nyelve tartottam vele a szemkontaktust, még véletlenül sem néztem arra az oldalra, pedig majdnem megölt a kíváncsiság, de nem akartam elárulni magamat. 

-Én csak...nagyon félek a vihartól, s most jöttem megkérdezni, hogy aludhatok e veled. - motyogtam halkan. Jungkook vonásai a szavamra ellágyultak, s sietve lemászott az ágyról. Egy gombot megnyomva sötétség borult az egész szobára, én pedig csak a lépéseit hallottam, ahogyan egyre közelebb érnek hozzám. Megfogta a karomat és óvatosan magához ölelt. 

-Persze, ez nem kérdéses. - suttogta a fülemben, a gyenge levegőtől pedig libabőrös lett az egész nyakam. - De nem itt, menjünk hozzád. És kérlek, máskor ne gyere be csak úgy ide. Nem szeretem, ha valaki van a szobámba. 

-Rendben, ne haragudj. - válaszoltam, ő pedig egy puszival a fejem tetején fejezte ki megbocsátását. 

Kilökdösött az ajtón, maga után becsukva azt, én pedig egy röpke pillanatra még visszanéztem. Engedelmesség ide vagy oda, én meg fogom tudni, mit jelentenek azok a képek ha az életembe kerül is.