Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

20.rész

Csendben feküdtem az ágyban, vagyis félig már feltornáztam magamat ülő helyzetben, s nem tudom, hogy csak a testem szokott hozzá, vagy már a testem alkotó része is fájdalomcsillapítóból állt, de nem éreztem tulajdonképpen semmit. Egy kicsit meg is ijedtem, mert utolsó emlékeim szerint majd otthalok a fájdalomtól, aztán semmi. 

-Yewon. - lépett be egy fiatal férfi a szobába. Mögötte szorosan Jimin jött, s amint bezárta mögöttem az ajtót mellém is ült az ágyra, miközben ujjait összekulcsolta az enyémekkel. - Nagyon, nagyon boldog vagyok, amiért végre ébren vagy. Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben elővette a táblát amin az adataim voltak. 

-Üresen. - válaszoltam az igazat. - Mintha nem lennék teljes. 

-Érthető. - sóhajtott, majd letette a kis kórlapot az ágyam végébe, s közel állt mellém. Egy ideig csendben méregetett, majd megcsóválta a fejét és rám pillantott.

-Nézd. - tette háta mögé a kezeit. - Megpróbálok veled olyan kíméletes és kedves lenni, amennyire csak tudok. De vannak helyzetek, amikor ki kell mondanom a valóságot, még akkor is, ha fáj. 

-Miről beszél? - vágtam a szavába, egyszerűen nem akartam hallani amit mondani akart. Nem vagyok rá kíváncsi, nem tudom mire kell számítanom. 

Mielőtt ismét megszólalt volna, a mellettem ülő fiúra pillantott, aki váratlanul megfogta mindkét karomat, kicsit erősebben én pedig zavarodottan kapkodtam a fejemet közöttük. 

-Nagyon komolyak a sérüléseid Yewon. - magyarázta a doki. - Habár szerencsésen megúsztad a kés okozta szúrást a gyomrodban, bár még azt is pihentetned kell. - állt meg, én pedig türelmetlenül kiáltottam rá. 

-Mondja már el! Mi történt még ezen kívül? Miért nem érzem a lábam? Miért nem érzek konkrétan szart se? 

-Mert a fél oldalad lebénult. - mondta a szemembe a könyörtelen igazságot, én pedig egy pillanatnyi csend után, eszement nevetésbe kezdtem. Csak kacarásztam, mintha nem éppen azt közölték volna velem, hogy a fél lábamat konkrétan feleslegesen cipelem innentől kezdve magamon, ha megnyúzzák sem fogom érezni. 

-Csak viccel. - mondtam, de belül tudtam, az orvosok nem nagyon szoktak ilyenekkel szórakozni, s ha tényleg lebénultam, akkor az megmagyarázza, hogy miért nem tudok mozdulni alul. 

-Bár azt tenném. - mondta a köpenyes. - Viszont van egy jó hírem neked. 

-Micsoda? -csattantam fel. - Ne féljek, mert végülis még maradt egy tartaléknak?

-Yewon, hagyd beszélni. - suttogta Jimin a fülembe, én pedig kirántottam magamat a szorításából, és lelöktem az ágyról. Szomorúan pillantott fel rám, de nem adta fel, ismét prbóbált lenyugtatni. - Van megoldás! - magyarázta a tekintetemet keresve. - Nem lesz semmi baj, ha benne vagy! 

-Miben? Te csak ne nyugtatgass engem, szemét alak, a te hibád! Te húztál ki az autóból, mikor tudtad, hogy fáj! Miattad van minden! Mert elkéstél, mikor megígérted, hogy jössz! - zokogtam, két kezemmel az ágyat csapkodva. Kispárnámat az orvoshoz vágtam, aki egy ügyes mozdulattal elkapta, mielőtt még szemüvegét lecsaptam volna vele, következőnek pedig a kezem lendült és találkozott Jimin arcával. 

-Yewon, nyugodj meg. - mondta, nem is foglalkozva az arcán egyre csak vörösödő folttal. 

-Nem! Nem! Nem, nem! - sikítottam amennyire csak a torkomon kifért. - Menjetek innen! Tűnjetek el, nem hallod? Menj el! - sírtam, zokogtam a következő pillanatban már üvöltöttem, visítottam, amit csak tudtam. A hangzavarra az ajtó kivágódott, s pár nővér sietett be rajta, injekcióval a kezükben. 

-Adjanak neki nyugtatót. - mondta az orvos halál nyugodt arccal, s én a könnyes szemeim mögül nem sok mindent láttam, de amint a nővér közelebb ért, kezeimmel hadonásztam, az én közelembe senki nem fog jönni, az egyszer biztos. - Óvatosan, nehogy kárt tegyen magában. 

-Kárt? Van ennél nagyobb kár? - kiáltottam rá, miközben eltaláltam az egyik nő kezét, a fecskendő pedig messze repült. - Ne nyúljon hozzám senki! Senkii!!!! - kiabáltam, őrjöngtem ahogyan csak tudtam. Nekem már mindegy volt, a lábam fenét se ér már, itt dekkoltam egy kórházi ágyon, mint egy nyomorék. 

-Yewon kérlek, nyugodj meg, itt vagyok neked. - lépett mellém Jimin ismét. 

-Teszek rád! 

-Kérlek, ne csináld. - kapta el a két karomat. Biztos vagyok benne, hogy pár pofont még adtam neki akarva, akaratlanul, de hősiesen tartotta a vállaim lenyomva az ágyon, miközben a látóterembe egy tű hegye furakodott.

-Belém ne merje azt döfni, mert a béna lábammal rúgom meg! Nekem úgysem fog fájni. - néztem rá dühösen, a nővér pedig csak mosolyogva adta be a nyugtatómat. Felsírtam ismét, de már én magam sem tudtam, mitől. Talán a fáradtság, a sokk, a trauma zúdult rám egyszerre, esetleg a tehetetlenség. Beletelt egy kis időbe, míg teljesen megnyugodtam, és mint akit bedrogoztak, fáradtan estem vissza az ágyra. Pihegve, nehézkesen lélegeztem, miközben Jimin betakargatott és ismét mellém helyezkedett. Kezemet kivettem alóla, és megfogtam vele a karját. 

-Ne hagyj itt. - suttogtam egyre csak lehúzódó szempillákkal. - Ne hagyj itt. - motyogtam, s már félig álomban voltam, mikor hallottam, hogy megígéri, velem marad.