Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

19.rész

"Muszáj altatásban tartani, túl sok vért vesztett, nagyon komolyak a sérülései" 

"Meglátjuk, képes-e majd a lábát használni. Még nem tudom biztosra, mi lesz vele" 

"A kés belső falat is ért, nagyon mély a seb, a srác egy profi volt ezen a téren. De nem kell aggódni, belső vérzés nincs, sok pihenés után felépül" 

"Mit keresel itt? Megmondtam, tartsd távol magad tőle! Nem szeret téged, csak azt hiszi. Még mindig én vagyok a fiú az életében!" 

"Meg kell értened, hogy mentálisan sérült, két személyiséget hordoz magában. Még ha el is ítélik, enyhítő körülmény, hogy nem volt tisztában mindig a cselekedeteivel." 

"Stockholm szindrómás! Nem szeret téged már kevésbé, csak össze van zavarodva. Segítened kell neki abban, hogy meggyógyulhasson. De ez lassú folyamat, el kell fogadnod, hogy néha majd vágyni fog Jungkook társaságára, eleinte pedig ez szinte biztos" 

Ilyen mondatokat hallottam, mikor néha magamhoz tértem. Az egész testemben tompaságot éreztem, mintha üres lenne, vagy valamim hiányozna. Bár ezek nem tartottak sokáig, amint egyszer észleltem magam körül a világot, rövid időn belül úgyis vissza lettem erőltetve a sötét semmibe, amit egy idő után már kezdtem unni, de nem nagyon volt más lehetőségem, mintha direkt nem akarták, hogy meglássam a fényt. 

Egy helyben feküdtem, mozdulatlanul, s habár testem már könyörgött azért, hogy legalább csak egy milimétert is mozdulhasson, valahol belül, a szívem mélyén tudtam, valami baj van. Tudtam, hogy ezek után soha többé nem lesz semmi se ugyanolyan, mint eddig volt, de nem voltam felkészülve rá. Nem akartam elfogadni semmilyen valóságot, főleg ha azok olyan negatívak voltak, mint amilyenek a fejemben éltek. 

Nem tudom, meddig lehettem magatehetetlen állapotban, vagy hogy egyáltalán hol lehettem, mikor végre eljuttam arra a szintre, hogy szemeimet nehezen, fájdalmak árán, de kinyitottam. Nagyon nehezen ment és lassan, és csak többszöri nekifutás után tudtam a kinyitott szemeim úgy is tartani. Erre az apró mozdulatra egy fej állta el a szemembe érkező erős fény útját, s amint tisztult a látásom, felismertem a felettem tornyosuló alakot. 

-Yewon. - suttogta csendben, miközben homlokomra tette a kezét. - Megismersz? Tudod, hogy ki vagyok? - kérdezte reménykedve, miközben tekintetével szinte könyörgött. 

-Szia Chim. - engedtem el egy gyér mosolyt, miközben a becenevén szólítottam a fiút. Csak én hívtam így, még a kapcsolatunk első pár hónapja után ragasztottam rá, s habár nem bánta, azért csak nekem engedte használni. 

-Ó Wonnie. - sóhajtotta, miközben óvatosan rám borult és szorosan megölelt éppen hogy hozzám nyúlva. - Annyira féltem, hogy elveszítettelek. Annyira hiányoztál, azt hittem, meg fogok őrülni nélküled. - remegett meg a hangja, közvetlenül a fülem mellett.

-Sajnálom, hogy megijesztettelek. És te is hiányoztál nekem, nagyon. - mosolyodtam el, miközben egyik karomat, amelyiket éppen a helyén éreztem, nehezen de a nyaka köré fontam. Az az illat, ami belőle áradt, közel állított az ájulás széléhez, imádtam őt szagolni, még egy kiadós tánc vagy edzés után is, mert nem volt az az izzadás ami ezt elvette tőle. - Örülök, hogy itt vagy. 

Jimin szipogott egyet és felegyenesedett. Könnyes szemekkel nézett rám, miközben szememből kisimította a hajamat. Csak bágyadtan nézett végig rajtam, láttam, hogy egy ideje már nem aludt s mivel ismertem őt, biztos voltam benne, hogy az én hibámból. 

-Mióta vagyok itt? - kérdeztem. 

-Három hete. - válaszolta szomorúan. - Azt hittem, már sosem tarthatlak a karjaimban ha nálam alszol, vagy sosem csókolhatlak ahogy csak kedvem tartja. Féltem, sőt, rettegtem attól, milyen életem lesz, ha te nem vagy benne. El sem tudom hinni hogyan tudnék létezni. 

-Minden rendben lesz. - emeltem fel a kezemet ő pedig megfogta. - Jól leszek. Itt vagy és én is itt vagyok. Nemsokára elmegyek innen és akkor minden olyan lesz, mint régen. 

Jimin nem válaszolt semmit, helyette elengedte a kezemet és elfordult. Kérdőn néztem rá, miközben szeme sarkából egy kósza könnycseppet láttam kicsordulni. Megijedtem, hiszen Jimin nem volt a sírós fajta, valami komoly dolognak kell történnie ahhoz, hogy ennyire összetörjön. 

-Mit nem mondasz el nekem? - kérdeztem nagyot nyelve.

-Szólok az orvosnak, hogy ébren vagy. - hajolt le, egy puszit nyomott fejem tetejére és egy utolsó simítás után elment. Én csak félve néztem utána, már biztos voltam abban, hogy nincs minden rendben, s bármi legyen is az, bennem egy világot tör majd össze.