Románc a sötétben(JK) ~ Befejezett

18.rész

Remegve próbáltam meg kiszabadítani beszorult lábamat, ha otthagyom sem érdekel, de nem akartam bent maradni az autóban. Ha kigyullad, már pedig jó esély van rá, ráadásul eléri a csomagtartóban lévő benzint, biztos, hogy meghalunk. Mind a ketten, akkor megvalósul Jungkook kérése, miszerint vele halok. 

-Szedjétek ki őket. Gyorsan! - mondta valaki, én pedig kétségbeesetten forogtam a helyemen, mikor valaki megfogta az alkaromat. Jimin szomorú, aggódó, félelemmel teli s még ki tudja mennyi érzelmet rejtő pillantása találkozott az enyémmel, miközben térden támaszkodott az ajtóm mellett, aminek az ablaküvege kitört. Egy része kifelé, de pár darabka azért engem is megtalált. 

-Jimin! - mondtam és a keze után kaptam, miközben szorítása erősödött rajtam. - Hát eljöttél! 

-Nem gondoltam, hogy ennyit kések. Annyira sajnálom Wonnie. - mondta ki becenevem, én pedig könnyes szemekkel ráztam meg a fejem. 

-Csak szedj ki innen. - kértem, s habár nem kellett sokat könyörögnöm neki, mégis tétovázott egy kicsit. - De légy óvatos, valahova beszorult a lábam. 

-Ne aggódj, most már itt vagyok, és kiviszlek innen. Hazamegyünk. - mondta nyugtató hangnemmel, én pedig bólintottam. Egy mentős segítségével sikerült még időben kiszedniük az autóból, s a legnagyobb örömömre a lábamat sem hagytam ott, habár nem nagyon éreztem, hogy megmaradt volna. Jimin ölbe vett, karjaimat pedig a nyakába téve kapaszkodtam, miközben fejem a mellkasára hajtottam. Könnyedén vitt, nem mintha amúgy is tonnás súlyom lenne, de azért éreztem minden egyes kis izmát. Állát a fejem tetejének támasztotta, miközben légzését hallgattam. Kicsit rendszertelen volt, de próbált nyugodt maradni, ahogyan elvitt engem az autóhoz. 

A mögöttünk felhangzó robbanás viszont arra kényszerítette, hogy leejtsen a földre, én pedig kiáltva nyekkentem a kemény talajon, miközben éreztem az ő testét az enyém felett támaszkodni, tudtam, hogy védett egy esetleges újabb sérüléstől. S bár a mi közelünkbe nem ért el néhány repülő darabon vagy kisebb szikrán kívül semmi, a fejem hirtelen megtelt mindenféle katyvasz gondolatokkal. 

-Jungkook. - mondtam és a felettem lebegő srácot lelöktem magamról. - Jungkook! - kiáltottam a nevét, viszont bármerre néztem, nem láttam sehol. Nem éghetett bent az autóban! Nem! Ha engem kimentettek onnan, vele miért nem tették meg? 

Fel akartam állni és visszamenni a roncshoz, hogy megnézzem ott van e, ha csak messziről is nézhetem, csak lássam, hogy üres az egész, csak legyek biztos abba, hogy jól van, hogy nem történt vele semmi baj. 

-Yewon! - hallottam a nevemet valahonnan. Hátranéztem, és megpillantottam őt két rendőr szorításában. Feje vérzett, sőt, azt sem tudom, mije nem vérzett, de kitartóan talpon maradt, miközben magát próbálta szabadítani a kemény fogságból.

-Jungkook! - nyújtottam felé a kezemet, ha már odamenni nem tudtam a bénítő fájdalomtól. - Ne! Ne bántsák! Engedjék el, Jungkook! - kiáltottam sírva a nevét, mire mindenki felém kapta a fejét. Mindenki úgy nézett rám, mint egy elmebajosra, pedig nem volt velem az ég világon semmi baj, csak fájt látnom, ahogyan bántak vele. 

Nagy nehezen az egyikük elengedte a kezét, a másikat pedig magától sikerült kirántania, és botladozva ugyan, de odaért hozzám. Letérdelt elém, és egy ölelésbe vont. Könnyek áztatta arccal öleltem magamhoz, úgy szorítottam mintha az életem múlna rajta. Remegett érintésem alatt, miközben eltávolodott tőlem és már hajolt volna felém, ha valaki nem kapja el a nyakánál fogva. 

-Hé haver, mit gondolsz, mégis mit csinálsz? - lökött egyet rajta Jimin. - Nem gondolod, hogy eleget tettél már? Fogd vissza a szádat mielőtt beverem. 

Jungkook csak nevetve nézett a mellettünk álló fiúra, s mire mindketten észbekaphattunk volna, már az ajkaimon voltak az övéi. Habár arra a rövidke pillanatra is, de megremegtem érintése és csókja alatt, és szerettem volna még egy kicsit érezni, ha a barátom nem rántja el őt tőlem durván és erőszakosan. 

-Na most halott vagy. - mondta, és teljesen mindegy, hogy Jungkook vérének több mint a fele kívül volt, nem pedig belül, akkorát bemosott neki, hogy tényleg hallottam valamit reccsenni. Szegény fiú esetlenül dőlt el a földön, miközben szemeit rám emelte és egy halovány mosoly kíséretében a kezem után nyúlt. Amit meg is fogtam volna, ha Jimin cipője nem éri el hamarabb a vékony ujjakat. Jungkook felnyögött fájdalmában, nekem pedig a szívem szakadt meg a látvány miatt.

-Jimin mit csinálsz? Engedd el! Hagyd abba! - üvöltöttem amennyire csak tudtam, ezzel megállásra késztetve őt. Döbbenten és szomorúan nézett rám, főleg mikor nem foglalkoztam a lábamba nyilalló, keserves fájdalommal és Jungkook mellé kúsztam. Félig kábán nézett rám, miközben fejét megemelve néztem rá. Szemeimből potyogtak a könnyek, egyenesen le az arcára. Haját kisimítottam a homlokából, és az enyémet az övének döntöttem. Légzése nehézkes volt, s néha meg meg rándul egy erősebb mozdulatnál. 

-Annyira sajnálom. - suttogtam a fülébe. - Nem így kellett volna történnie. 

Válaszul csak megrázta a fejét és egy kicsit szorított a kezemen. 

-Áll még az ígéreted? - válaszolta olyan halkan, amennyire csak lehetett. - Arról, hogy képes lennél velem halni. 

-Persze. - zokogtam fájdalmasan, ott szorongatva őt ahol értem. - Persze, csak ne hagyj itt kérlek. Megígérted, bármi is lesz, nem hagysz itt. Tartsd be amit ígértél te is! 

-Legyen. - mondta, a következő pillanatban pedig éles fájdalmat éreztem a hasam tájékán. Szemeim kimeredtek, még a levegő is belém szorult, ahogy odakaptam. Lenézve a vörösre festett tenyeremre a következő kép az emlékeim között már csak Jungkook volt, miután engem megsebesített, ugyanazt megtette magával is.